Miért van az, hogy a legtöbb súlyos mentális zavarral rendelkező embernek átlagon felüli IQ-ja van? Talán ők azok, akik tudnak valamit? Valamit, amit más "ép" elméjű, de butább emberek nem? De vajon mi lehet az?

A kényszerképzeteik közel állhatnak a valósághoz, vagy esetleg ők már tudják, hogy az vezet csak előre, ha bűntudat nélkül élünk, engedve a vágyainknak? Őrültség-e, ha valaki olyasvalamit lát vagy hall, amit mások nem? Bizonyított tény, hogy nem, még ha régebben az inkvizíció ezzel egyáltalán nem értett egyet.

Anyukám szerint a természet kompenzál azzal, hogy egyes súlyosan elmebetegeket hatalmas intelligenciával áld meg. Én nem nyugodnék bele ebbe a magyarázatba.
Ezek az emberek rendkívül ellentmondásosak.
Alapvetően azért, mert hogy ha olyan intelligensek, miért hagyják, hogy diliházba rakják őket? Hogy lehetnek egyszerre baromi okosak, és ösztönlények, akik a vágyaiknak engedve mondjuk gyilkolásznak össze-vissza?
Továbbá, ha olyan okosak, miért képesek azt hinni, hogy követik őket, esetleg démon szállta meg a testüket? Nos, az elme becsapós játék. A hétköznapi ember is képes a szeme sarkából úgy látni, mintha lenne valami a szobában, de ha odanéz, semmi nincs ott. Ha valakinek ehhez még túl színes képzelőerő is adatott, ki tudja, mi lesz belőle. Vagy egyszerűen tényleg nekik van igazuk? Hihetetlenül intelligens emberek miért pont ebben hazudnának? (Feltéve, hogy nem az életük múlik rajta.) Talán, ha elég okos az ember, az érzékelése is kibővül? Tapasztalhat olyan dolgokat, amiket "buta" emberek nem?
Lehetséges lenne, hogy valójában a túl nagy IQ az oka annak, amit az emberek elmebetegségnek titulálnak?

Én azért megnéznék egy olyan világot, ahol ezek a bizonyos szuperintelligens elmebetegek vannak többségben, a "normálisakkal" szemben. Na, akkor ki lenne az őrült?

Avagy a saját Harcosok Klubom, ötszáz szóban.

Van, aki azt mondja, söpredék vagyunk. Szerintem ez tévedés. Azok vagyunk, amik lenni akarunk.
Semmi nem azon múlik, hogy mennyit tanulunk, mennyit dolgozunk, mennyit adakozunk, vagy mennyit foglalkozunk más emberekkel. Csupán annyit kell tenni, hogy egy döntést kell meghozni. Tudom, ez a legnehezebb, a döntés meghozása. Amint ez megtörténik, onnantól kezdve gyerekjáték az egész. Minden embernek megvan a kellő akaratereje, és esze. Csak használni kéne!
Bizonyos szempontból mégis igazuk van. Elbutultunk. Kajáljuk a sok idétlen sorozatot, megrendezett valóságshow-t, a szépen megrágott és kiköpött celebeket, és bármit, amit elénk raknak. Az önző, segghülye politikusok szaván csüngünk, holott valljuk be, azt sem értjük, miről beszélnek, csak a megfelelő hatású szavakat használják, hogy rájuk verjük a farkunkat.  Nem vesszük a fáradtságot, hogy utána nézzünk a szavak pontos jelentésének, szélesítsük a látókörünket, bővítsük a műveltségünket.
Hát, így butulunk el. Ez a világ már arról szól, hogy madzagon rángatnak minket, marionett-babákként. És minket, akik mégis elvágják a madzagjainkat, minket neveztek söpredéknek! Akkor rátok már nincsenek is szavak, a jó ízlés határán belül.
Irjatok igy + igy asztán legyetek magatokra büszkék! Itt tartunk. Lehet választani. Meg lehet hozni azt a bizonyos döntést, vagy lehet tovább fetrengeni a szellemi hányásban. Lehet küzdeni az ellen, amit mondok, mert a valóság kegyetlen tud lenni. Lehet küzdeni, de valójában önmagatok ellen küzdötök.
Mi vagyunk az árnyékotok, mi vagyunk azok, akik életben tartanak titeket. Mi vagyunk az oxigén, az éltető levegőben és vízben. Még a szénhidrát is mi vagyunk, ami a hájas seggeteket növeli, amin nap nap után ültök, miközben robotoltok.
Szörnyszülöttnek neveztek, csak mert képesek vagyunk önálló gondolatok megalkotására. Minket hibáztattok a saját problémáitokért, amiket magatoknak generáltok. Gratulálni tudok csak. Ez teljesítmény! Ez már nem butaság, gerinctelenség! Nulla felelősségvállalás, plusz másra hárítás.
Azt hiszitek, boldogság az, amit éreztek. Fel kell, hogy világosítsalak benneteket, ez önámítás. Azt hiszitek, a boldogság az, ha tökéletes családotok, munkahelyetek, autótok, házatok, egyszóval tökéletes életetek van. De nem veszitek észre, hogy hiányzik belőle valami: a tökéletlenség. Mi vagyunk a boldogok! Akik azt csinálják, amit csak kedvük tartja, akik szabadok, mind fizikailag, mind lelkileg és szellemileg. Félreértés ne essék, azt csinálunk, amit akarunk. Azt nem csináljuk, amit nem akarunk. És mivel nem vagyunk rossz emberek, nem akarunk például másokban kárt tenni, más emberek tulajdonát megrongálni, és nem feltétlenül akarunk rosszat azoknak, akik rosszat akarnak nekünk, nem akarunk rosszat nektek. Ez a lényeges különbség van köztünk. Ti gyűlöltök minket, undorodtok tőlünk. Számotokra mi mocskosak vagyunk, és lenéztek minket. Mi igaz, nem kedvelünk titeket, de nem tekintünk ellenségnek. Mi vagyunk Svájc. Lehet minket utálni azért, amink van, és közben nem vallani be az irigységet, mi nem szólunk bele, ha gyilkoljátok egymást.
Türelmesek vagyunk. Tudunk várni. Mi leszünk a túlélők.
Szeretnétek tudni, hogy működik az élet? Nem az a névtelen maszlag, amit ti műveltek, hanem az élet. Tessék: nincs mi, csak én; nincs barátság vagy csoport, csak egyén; nincs érzelem, csak üresség. Nagyon egyszerű az egész. Furcsa? Ijesztő? Túlmegy minden határon? Milyen határon? Ki szabott határt akárminek, bárminek is?

Ez nem anarchia. Csak némi rendszertelenség. Ami pedig a zsenialitást tükrözi.

Minden évben megrendezik tavasszal Budapesten, a Hungexpo-n a tuningshow-t. A lényege tömören: autós cégek - autókárpitos, autófényezős, autómárkás, autókellékes... - elhozzák a termékeiket, kiállítják, esetleg kipróbálhatóvá teszik azokat. Ezen felül tartanak bemutatót is. Idén a drift volt a menő, már amennyire ezt a műsort driftnek lehetett nevezni. A legfiatalabb versenyző 14 éves volt, és a többiek is 16-17 évesek voltak, egy két "nagyöreget" leszámítva, a maga huszonakárhány évével.
És ha mindez nem lenne elég, a színpadon szépségverseny, fenékrázó verseny, és showműsor is megtekinthető volt. Tavaly a Fuel Girls-t hívták meg, idén pedig a Dollhouse táncosai hergelték a népet.
Őszintén megvallva engem az autók csak addig képesek lekötni, amíg le nem fotózom őket - ami maximum egy órát jelent. Utána inkább a csajokkal foglalkoztam.
Lassan 3 éve, minden évben ellátogatok erre az eseményre. Eleinte egyáltalán nem önszántamból mentem, de aztán elkezdtem úgy felfogni, hogy ha már mennem kell, legalább lefotózok mindent. Azt leszámítva, hogy tövig lejártam a lábamat, és nagyon elfáradtam a végére (5 órát flangáltam ott!), egész élvezetes volt.
A továbbiakban megosztok néhány képet itt:
(Akit érdekel még több kép, írjon, és küldök.)

...nem létezik. Mert semmi tökéletes nem létezik. De azért a magaméról írok pár szót...

Kezdeném egy dallal, ami az egész hosszú-hétvége alatt a fejemben volt.
Crucified Barbara - My Heart Is Black

Nos, én négy kilóval könnyebben indítottam a szülinapomat. Ugyanis hétfőtől szombatig ennyitől sikerült megszabadulnom. Eztán végre meglátogatott egy nagyon jó barátnőm, Gabry, és itt maradt velem végig. Szombat este néhány hozzám közel álló emberrel Kiss Forever Band koncert, majd itthon beszélgetés, illetve net-szerelés hajnalig. Erről videó:

Másnap a fáradalmak kipihenése, egész nap, és az utolsó pillanatban eldönteni, hogy mégiscsak menjünk valamerre, jó sok piával alapozás, majd épphogy beesni Fluor Tomi koncertjére, Gabry-val és az öcsémmel, Mátéval, ahonnan végül kibasznak minket. Erről videó:

Hétfőn mindenki offon van, csak én pörgök. Úgy tűnik, tudat alatt elhatároztam, hogy az én szülinapom megünneplését semmi és senki sem ronthatja el. Se egy ellenszenves pénztáros néni, sem a biztonsági őrök, sem a pincér... Délelőtt egy iskolatársam, Kelsey jött át, és délutánig itt volt. Beszélgettünk, zenét hallgattunk, videókat néztünk. Délután aztán babanézőbe menés, Mikky-hez és Maya-hoz. A kis Alex mindenkit levesz a lábáról. Ennivaló energiabomba. Este aztán hazaesni, másnap reggel pedig korán kelni, hogy elérjük a vonatot.

Így telt tehát az én szülinapom megünneplése. De gyakorlatilag még nincs vége, és nem is csak most kezdődött, mert én vagy egy hónapon keresztül ennek szellemében partyzok.

Anorexia mellett, vagy ellen? Bevallom, nekem a szívem ide, az eszem oda húz. De mégis mi az a pro-ana?
Étkezési zavarokkal küzdő lányok, egymást bíztatják, hogy még betegebbek legyenek. Ők ettől boldogok.

De mitől jöttek létre ilyen weboldalak? Miért látják szükségét a lányok, hogy sanyargasság magukat a végtelenségig?
Lerágott csont. Lehet a médiát hibáztatni, de ez annál összetettebb.
A nők, amióta világ a világ, a férfiaknak akarnak tetszeni. Akkor mégis honnan indulhatott ez az egész? Valamikor néhány pasi kitalálta, hogy ha a nő nem sovány, akkor már nem is nyúl hozzá. Aztán az már más kérdés, hogy ezek a túl sovány nők, egészséges társaikkal együtt, ismertségre tesznek szert.

Én magam alkalmi anorexiásnak lehetnék nevezhető, de ez nem látszik rajtam. Néha, ha úgy gondolom, hogy szükségem van rá, vagy jön valami motiváció, belekezdek egy két hetes koplalásba, ami alatt csak főtt tojást eszek, aminek következtében akár tíz kilótól is megszabadulhatok, ez alatt a tizennégy nap alatt. Bámulatos. És egészségtelen. Főleg, hogy vastag csontozatom révén esélyem nincs arra, hogy a kilóim száma veszélyesen alacsony legyen.
És mégis csinálom, és a szenvedés boldogsággal tölt el, mert magam előtt látom lebegni a célt, a motivációt.
Holott teljesen tudatában vagyok ennek az egésznek a káros voltával. Egyszerűen csak mérhetetlenül lusta vagyok sportolni, és az állandó térdfájásom nagyjából lehetetlenné is teszi. Könnyebb nem enni, mint mozogni.

Szerencsére, vagy nem, azt vettem észre, hogy egyre több úgynevezett kontra-ana, anti-pro-ana megmozdulás jön létre az interneten. És jó sokan csatlakoznak hozzájuk. A kérdés már csak az, hogy valóban belátják a csatlakozók, hogy ez egészségtelen és a segítő szándék vezérli őket, vagy az irigység, hogy mondjuk nekik nincs kellő akaraterejük nem enni...

Kinek milyen színű haj áll jól? Ez nem a frizura viselőjétől függ, hanem attól, aki épp ránéz. Én például már megkaptam azt is, hogy az eredeti hajszínem volt a legjobb, vagy a világos, vagy a sötét...

Igazság szerint, engem az érdekel, melyik hajszínnek milyen hatása van. Nekem már volt nagyon sok féle-fajta színű hajam, de nem nagyon tapasztaltam különbséget abból a szempontból, hogy a környezetem hogyan viszonyult hozzám.

A sztereotípiák:
A szőke buta, a barna átlagos, a vörös démoni, a fekete egyéniség.

A színpszichológia:
Az emberre hatnak a színek. Az is hat rá, hogy nap,mint nap, a tükörbe nézve milyen színt lát. A szőke hajszín ésszerűséget sugall, a barna öntudatossá tesz, a vörös ingerlékennyé, a fekete pedig melankólikussá.

A gyakorlatban:
A szőke hűvös, tárgyilagos, nem mutatja ki az érzelmeit. A barna kitartó, megbízható, öntudatos. A vörös temperamentumos, makacs, szereti gyakorolni a hatalmat. A fekete misztikus, spirituális, titokzatos.

Hányszor hangzik el ez a kérdés életünk során! Ízlések és ficamok, persze. De mégis, az elmúlt pár napban elég sokféle véleményt hallottam erről. (Ha akartam, ha nem.)

Az egyik, az örök klasszikus, hogy meghal a rock and roll. És ezért persze a sok okos nagy bőszen hibáztatja Justin Biebert, meg SP-t. Holott gondoljunk csak bele. Ezek a szerencsétlen kisfiúk csak örülnek, hogy játszhatnak a játszótéren, meg kapnak elmeháborodott, de dugható kis tinilányokat, és baromira leszarják, hogy most ők milyen zenét játszanak. Innentől kezdve pedig akkor mégis ki a hibás? Hát a drágalátós közönség! Mert ők azok, akiknek az igényeit felmérik a zenei piackutatók. Mert a zene egy ugyanolyan szolgáltatás, mint mondjuk a reptéri csomagszállítás. És ha egyszer erre van igénye az agyhalott népnek, akkor meg is kapják. Mert a többi már a jó öreg pénz dolga. És végül is, a többség jól járt.

A másik, hogy az a nyafogás tárgya, hogy az ember a saját zenéjére mindenhonnan azt kapja, hogy nincs rá kereslet. Erre én meg csak azt tudom mondani, hogy kompromisszum. Ha tegyük fel, én most szívem szerint mulatós zenét játszanék, de valójában a country-ra van kereslet, akkor fogom a harmonikát, és lecserélem egy akusztikus gitárra, kevesebb kurjongatást és több dallamot teszek bele, érzelmesebb szövegeket írok. Attól én még ugyanúgy szerethetem a mulatós zenét, és ha nem az adott projectről van szó, akkor annyit foglalkozok vele, amennyitől ki nem elégülök. Nem ettől fogom eladni magam. Elvégre, ugyan már, a zene, az zene! Ugyanúgy hangszerek kellenek, meg énekhang, hallás...

Ettől a sok fújolástól nem vesszük észre, ha valami értékelhető. Annyira divat utálni egyesek zenéjét, hogy még ha valóban nem is maguknak írják a dalaikat, attól még lehetnek azok jó dalok, mert írhatják őket hozzáértő szakemberek, zenészek, dalszövegírók. A minap is hallgattam valami szörnyű pop-dalt, amit biztos mindenki utál, nekem sem jött be igazán, de képes voltam meghallani, hogy milyen jó szövege van, csak ne az adott énekes adná elő. Attól, hogy nem ismerek el valakit énekesként, lehet egy-két dala, amit jónak tartok.

Nem vagyok odáig érte, de nem fogok fújolni sem. Egy újabb olyan jeles nap, amikor az egész évi szeretetünket összesűrítve a párunknak adhatjuk. Ahelyett, hogy egész évben kimutatnánk az érzéseinket. Ráadásul ezt is Amerikából vettük át, mint a Halloweent, és egyebeket. Nincs ezekkel a dolgokkal semmi bajom, rendben, vegyünk át csomó mindent más kultúrákból, de a sajátunkat is megtarthatnánk melléjük.

Erről ennyit. Tessék, egy dal, aminek a videoklipje elmeséli, mit jelent számomra a Valentin-nap, meg az egész szerelem-dolog.

A könyvemben kezdtem el először ezt a kifejezést használni. Azóta pedig átvettem az életben is, és boldogsággal tölt el, hogy akik olvasták a könyvemből azt, ami kész van, szintén használják.

Az a lényege hogy ha az ember beleszeret valakibe, az örökké megmarad, soha nem fog megszűnni az érzés, csak minimalizálni lehet, elnyomni, és elfedni más érzésekkel. Ez általában akkor lép érvénybe, ha egyoldalú az érzés, vagy félresiklik a kapcsolat.

De vajon meddig lehet ezt csinálni? Meddig halmozhatja az ember a minimalizálásait, és visszafordítható-e?
Halmozni bármeddig lehet. Amíg az ember lelke ki nem készül. De szerencsére szerintem úgy van kitalálva, hogy ha le van terhelve a lélek, akkor nem csinál magának újabb problémákat, kivéve, ha annak célja van.
És azt hiszem, visszafordítható. Sőt, néha hiába próbálja elfojtani az ember, a felszínre törnek az érzelmek. Ez általában akkor történik, ha esélyt látunk arra, hogy ne az legyen a végkimenetel, mint a legutóbbi alkalommal. A remény, mindig ott lesz, és csak arra vár, hogy okot adhasson a minimalizálás gyengítésére. Kegyetlen dolog ez. Egy fajta függőség-rehab-visszaesés folyamat. Aztán jöhetnek újabb függőségek, nagyobbak, amik képesek elnyomni az előző függést. De az egész élet, és az összes érzelem erről szól. Az emberi faj ilyen mazoista.
Ha egy kicsit elérzelemteleníti magát az ember, akkor láthatja, hogy racionálisan semmi logika nincs az egészben. Nincs funkciója, nincs igazán végkifejlete. De mégis létezik a jelenség. Az érzelmek általában irracionálisak. De ez hosszútávon nem vígasztal senkit, csak pillanatnyilag enyhíthet a fájdalmon. Amíg sikerül elkezdenünk minimalizálni.

Miért határosak a lehetetlennel?

Hogy lehetne bármit is biztosra megmondani előre, ha bármilyen kis változás a folyamatban megváltoztathatja a végeredményt?
Egy kis példa. Én szeretem a Rejtély című sorozatot, mert sokszor érdekes dolgokat vet fel, mégha kissé szenzációhajhász és túldramatizált is. A lényeg, hogy a két, vagy három héttel ezelőtti - Amerikában már leadott, itthon pár év múlva látható - részében volt egy olyan történet, hogy az egyik főszereplő fia fogott egy szentjánosbogarat, amiért a pár mérfölddel odébb lévő kislány nem tudta megfogni azt a szentjánosbogarat, így elkódorolt az udvarból, minek hatására az apja autóba ült, hogy megkeresse a lányát, de út közben megcsúszott az autó egykereszteződésnél, és elütött egy másik fiút, aki meghalt, ami miatt a halott fiú apjának a zenekara feloszlott, és bekerült egy intézetbe. A többi már nem lényeges a példa szempontjából. A lényeg, hogy ha az egyik főszereplő fia nem tudta volna megfogni azt a szentjánosbogarat, semmi nem történt volna, nem kellett volna egy ártatlan fiúnak meghalnia.
Ilyen apróságokon múlik az emberek sorsa.
A jósok, meteorológusok, kuruzslók, senki nem tudja belekalkulálni az összes tényezőt egy folyamatba.

Ez az egész a káoszelmélet része, és pillangóhatásként ismert. Wikipédiás cikk.
Hasonló címmel egy film is feldolgozta a lényegét, bár én, amikor először láttam, nem igazán értettem, mert még kicsi voltam hozzá.

Érdemes belegondolni, hogy milyen apróságnak tűnő dolgok irányítják az életünket. Hogy éppen lekéssük a buszt, nem a szokott útvonalat választjuk hazafelé, leszar egy galamb, ami miatt meg kell állnunk, tisztálkodni, otthon felejtjük a lakáskulcsot, szobafogságra ítélnek, elfogy a wc-ben a wc-papír...
Ennek fényében máris másképp élem az életem.

A mesék a happy endről szólnak. A legtöbb film is a happy endről szól. Sőt, néhány dal is szól a happy endről. De mégis miért, ha egyszer az élet nem ilyen?!

Félrevezetés! Vagy talán pótlék, vígasz? Ha az életben már úgysem lehet semminek jó vége, legalább megnézhessük, hogy lehetne, csak az emberek nem ilyenek?

Bennem ez a kérdés úgy merült fel, hogy az általam írt regény lassan a végéhez közeledik, és szívem szerint valami életszerűvel fejezném be. Nem jönnek össze a szerelmesek, meghal a kutya, földrengés rázza meg Hamburgot, vagy Berlint, és a főhős végtagjait amputálni kell. Ez lenne az életszerű, nem az, amit muszáj lesz írnom. A happy endet.
Ha már így alakult, most már íratlan szabállyá vált, hogy egy filmnek, vagy egy könyvnek mindig jól kell végződnie. Mindig! És tényleg létezik rá szabály. A narratív sémának mindig úgy kell kinéznie, hogy a történet elején megbomlik az egyensúlyi helyzet, a történet folyamán a szereplők ezt próbálják helyreállítani, majd a történet végére az egyensúlyi helyzet helyre áll, vagy új egyensúlyi helyzet jön létre. Ezt bemagoltam. A média órák azon kevés iskolai órák közé tartoztak, amiken figyeltem.
De mégis miért létezik ez a szabály?

A film, a szórakoztató irodalom, a szórakoztatásról szól, és a közönség igényeinek kielégítésére törekszik. A közönségnek pedig a happy endre van igénye. Ha már az életében nem kaphat belőle.

Néha az embernek elmegy az életkedve, szabadságra megy az ihlete, összeomlik az önbizalma, stb. Erre az alkalomra gyűjtöttem össze néhány olyan dalt, amit én szívesen hallgatok. Ez nagy többségben pop zene, szóval senki se lepődjön meg.

Az első legyen a Pussycat Dolls-tól a Top Of The World. Ez a dal a The City-ben is felhangzik, és valahogy tényleg felébreszti az embert. Főleg a refrén.

A következő Ke$ha, We R Who We R című dala. ez a csaj alapból mindig jó kedvre derít, de ez a dala különösen.

Rihanna legújabb klipes dala is ide sorolható. Ez az S&M.

Nagy aktuális kedvencem a 3OH!3, Touchin On My című dala.

Aztán itt van még Avril Lavigne-től a What The Hell, aminek a szövege külön tetszik.

Egy kicsit mókásabb, de Mika, Kick Ass című dala is - ami egyébként egy film betétdala is -, ilyen dal.

Erről a listáról nem maradthat le Adam Lamberttől a For Your Entertainment.

Végezetül pedig, de nem utolsó sorban, még egy Ke$ha dal, a Take It Off.

Nem tudom, kit mennyire érdekel ez, de biztos vagyok benne, hogy lesz, aki ezt a posztot is érdeklődéssel olvassa majd.

Kezdeném azzal, hogy hiszem, hogy akkor születnek a legjobb dalok, ha az emberben megfelelő mennyiségű, és intenzitású érzelem van. Erre a legjobb példáim a szerzeményeim közül, a Just a Fan, az Inside My Heart, az I Have a Dream, a Love With a Beast, a The Idol, és egy nemrég született, egyelőre cím nélküli dal.
Amint az már a címekből is kiderül, a felsoroltak közül három is a szerelemről szól, hol pozitívan, hol negatívan, hol burkoltan. Viszont köztudottan én egy érzelemmentes robot vagyok. Így adott a kérdés, hogy akkor mégis, hogy? Most erre szeretnék fényt deríteni.

Nos, az Inside My Heartnál egyszerű a válasz: más érzelmeiből szereztem az ihletem. Az élet sosem egyszerű, és az emberi kapcsolatok sem azok. Értek a pszichológiához, és elég jó emberismerő vagyok. Így aztán, a szemem előtt játszódott le sz egész, és ahogy hallgattam az illetőt beszélni róla, képtelen voltam mit reagálni, normális módon. Helyette megírtam ezt a dalt.
A Love With a Beast egy Tim Burtont idéző valóságos rémálomról szól, arról, hogy én mindig a legrosszabb emberekbe szeretek bele. Erre használjuk a barátaimmal azt, hogy >nemkéne!<. Néhány emberre ez neon betűkkel van ráírva, de úgy tűnik, mazoista vagyok. Viszont ebből kiderülhet, hogy mégsem vagyok én olyan szikla-szívű.
A The Idol szintén egy keserűségről szól. Arról, hogy a faszért hordják fenn annyira az orrukat azok az emberek, akiket szeretek, elérve ezzel azt, hogy megutáljam őket. A dal konkrétan egy emberről szól. Ez az ember - sajnos - elég sokszor megihlet.

És akkor maradt még a másik három szélsőségesebb dalom, ami érdekes tanulmány lehet. Azokat is erős érzelmek hatása alatt írtam.
A Just a Fan szövege még Milánóban íródott meg, itthon pedig be lett fejezve. Szintén köztudott rólam, mennyire rühellem a rajongókat. Így aztán lehet sejteni, miről is szól a dal.
Az I Have a Dream, egy kissé világmegváltó hangulatot áraszt magából. Undorodom az emberiségtől, és ezt próbáltam meg szépen megfogalmazni.
A cím nélküli dal, a '70-es éveket idézi számomra. Akkor írtam, mikor az általam amúgy is utált apám már megint előhozta belőlem a pszichopatát. Jobb dalt írni, mint börtönbe kerülni. A lázadásról szól, és azt hiszem, sok kamasznak be fog jönni.

Az érzelmi okok mellett nyilván az emberre hatással van az is, hogy éppen milyen zenéket hallgat, milyen könyvet olvas, milyenfilmet, sorozatot néz, mi történik vele az életben. De én akkor is az érzelmeket tartom a legbefolyásolóbbnak.

Ez az a zenei stílus számomra, ami az egyik menedék. A másik a glam. De most nem erről van szó, hanem az industrialról.
Tőlem nem meglepő dolog, de kb másfél éve ismerkedtem meg ezzel a stílussal jobban. Hosszú történet ez, és most nem akarok róla beszélni. Azt szeretném leírni, hogy mit jelent nekem az industrial.

Amikor ideges vagyok, besokalltam, és pihenni szeretnék, akkor ezt kapcsolom be. Lefekszek az ágyamba, becsukom a szemem, és bömböl a fejhallgató. A gondolataim szépen, lassan elhalkulnak, a helyüket átveszi a lüktetés, egy meghatározott ritmus, ami akár a szívem dobogása is lehetne. Egy idő után már alig tudok valamit a külvilágról, csak az ütem, és a sötétség marad.
Aztán, mikor újra kinyitom a szemem, és felkelek, máris sokkal jobban vagyok, újra tele energiával, és küzdeni akarással. Ide nekem az oroszlánt!

Aki többet szeretne megtudni az egészről, az látogassa meg ezt a blogot. Én is a szerkesztőjétől tanultam meg nagyon sok mindent. És nem csak az industrialról. Nah mindegy, jó olvasgatást!

Azt vettem észre, hogy az emberek mazoisták. Ezt most konkrétan arra értem, hogyazt élvezik, ha szemétkednek velük, azokárt rajonganak, akik a legjobban leszarják őket. Igen, én ezen akadtam ki, hogy hogy nem lehet észrevenni, hogy egyes előadók mekkora seggfejek? Vagy ha észre is veszik, eltekintenek tőle, nem veszik figyelembe, és rajonganak tovább.
Én mindig is nyíltan vállaltam, hogy rühellem a rajongókat, mert nem értenek semmihez, és csak a jó sminket, meg a csini ruhát látják és értékelik, nem a tehetésget.

De hogy lehet az, hogy mondjuk valaki rajong egy énekesért, annak ellenére, hogy egyértelmű, hogy az adott ember sorba dugja a rajongóit, de emberszámba se veszi őket, és mégis tovább rajong? Szerintem ez már téboly.
De tényleg, már nem is tudom őket sajnálni, vagy együttérezni. Nem arról van szó, hogy nem tudják, de nem is akarják észrevenni, hogy mennyire ki vannak használva. És ha ez a hozzáállásuk, akkor meg is érdemlik, hogy a sárba legyenek taposva.

Azt értem, hogy mindenki átesik az ész nélküli rajongós időszakon - kiskorában. Nálam például ez az időszak 13 és 14 éves korom között volt. De az átlag ember korábban kezdi, mert korábban ismerkedik meg magával a zenével, és a legtöbben 16-17 évesen még mindig ebben a szakaszban tartanak.
Persze, az embert először elvarázsolja az egész, hogy valaki fenn a színpadon, meg a fülhallgatóban... De elég hamar rá lehet jönni, hogy nem az a valóság, amit látnak. Kollektív vakság, vagy mazoizmus? Bár, nekem mindegy, vala(ki)miből a zenészeknek is meg kell élniük...

Tegnap végre megcsináltam azt a fotózást, amit régóta tervezgettem, csak sose jött össze. Mindig volt valami, ami nem stimmelt. De most már besokalltam, és megoldottam egyedül. Vagyis majdnem egyedül, mert az öcsém, Máté segített abban, hogy a beállított fényképezőt elkattintsa.

Készült róla werkfilm, ez itt látható:

És itt vannak a képek:

Van egy dal, amit Schneidi Vibes írt, és az a címe, hogy Ezazamikell. Ebben van egy olyan szövegrészlet, ami így hangzik:

"Hova tűnt el a rock and roll?
Miért nem hallom, miért nem szól?
Hova tűnt el az ébrenlét?
Tudod, nekem ezazamikellmég!"

És ma egész nap ez a pár sor megy a fejemben. Valamelyik nap olvastam a Quarton egy cikket arról, hogy megint temetik a rnr-t. Aláírom, van benne nem is kevés igazság. De miért nem veszik észre, hogy mi ennek az oka?? Nem az előadók hibája! Annyi ismeretlen, de tehetséges zenész van, de a közönség nem rájuk kíváncsi. Az a nagy probléma kérem, hogy nem erre van kereslet. És most egy rockzenész tényleg meg is dögölhet, akkor sem fogják a lemezeit megvenni, mert "nincs divatban", "nem menő", és Justin Bieber, meg Tóth Gabi a félistenek.

Mi lesz, ha ez így halad tovább? Katasztrófa. Így is már a legnagyobb műfajok képviselői aprócska szubkultúrákba tömörülnek. Manapság már alig vannak olyan emberek, akik rock and roll életformát folytatnak, és alig vannak olyan zenészek, akik igazán rock and rollt játszanak.
Számomra ez nagyon szomorú, mivel nekem volt szerencsém megtapasztalnom - még ha csak egy kicsit is-, hogy milyen a rnr életforma. Nagyon bánnám, ha esetleg ez annyira visszaszorulna, hogy élvezhetetlenné válna. Újabban egyre jobban vágyom vissza a pár évvel ezelőtti időkbe, amikor az élet csak a bulizásról szólt, minden héten több party, jó sok pia, pasik, csajok, minden megvolt. Szívem szerint így élném le az életem. De a potenciális közönségnek köszönhetően, ha egyszer úgy döntenék, hogy ezt folytatom, akkor sem lenne rá lehetőségem olyan formában, mint régen. Nem is beszélve arról, hogy hol vannak már a '70-es évek...

Ha már temetik a rock and rollt, akkor tiszteletadásnak következzék egy jó kis dal, attól az együttestől, akik megtanították nekem, hogy mi is az a rock and roll.
Mötley Crüe - Wild Side

Magyarország eddig sem volt egy ideális hely, sem a zeneipar, sem a médiumok, sem semmi más szórakoztatóipari tevékenységhez. Ám az elmúlt év második felében romlani kezdett a helyzet, minden téren. Olyan korlátozások kerültek bevezetésre, amik teljesen ellehetetlenítik majd itthon a szórakozást. Legyen az akár egy koncert, lemez meghallgatása, vagy akár egy újság elolvasása. Hála a szigorú szabályozásoknak, mint egy kártyavár fog mindez összedőlni. Mert, még ha kicsit furcsán is hangzik, mégis be kell látnunk, hogy minden egymásra épül, minden összefügg.
Először az újságírást kezdték ki, és ha a szólásszabadságot az írott sajtóban sikerül korlátozniuk, esetleg megszüntetniük, az a zenei életre is ki fog hatni. Az meg már csak hab a tortán, egy vicc, hogy már azt fontolgatják, hogyan tegyék rá a kezüket az internetre is.

Nekem ez azért is nagy szívfájdalmam, mert imádom a zenét, és az újságírást is, így én két fronton lettem támadva. De gyanítom, nem vagyok egyedül. Ezzel az egésszel csak azt fogják elérni, hogy minden magyar cég külföldre teszi át a székhelyét, hogy tovább működhessen itthon, vagy ha ennyi fáradtságot nem ér meg nekik, egyszerűen itt hagynak minket, és vissza kerülünk a ’60-as, ’70-es évek Magyarországába, ahol megmondták, hogy milyen zenét hallgathatunk, milyen szavak szerepelhetnek egy dalszövegben, mit írhatnak meg az újságok, és napi hány órát nézhetjük a tv-t.

Sőt, valójában már el is indultunk ezen az úton, hiszen nem is olyan régen, mekkora botrány volt már abból, hogy a Tilos Rádió lejátszott egy külföldi dalt, a délutáni, mindenki által hallgatott műsorsávban, amiben szerepelt néhány csúnya szó. Jól meg lettek b***va. Az érintett előadó, Ice-T csak annyival kommentálta az esetet, hogy örül, hogy a Magyar Kormány növelte a kislemezeladási statisztikáját. No Comment.

Végezetül pedig némi bíztatás: a Népszabadság is beszámolt róla, hogy már volt civil tüntetés a médiatörvény ellen, és lesz is még. Csak álljunk ki magunkért!

Olyan közhelyessé vált már az, hogy szerelem, első látásra. És vajon mi okozza azt, amit szerelemként definiálunk? Csak egy helyes pofi, egy jó test, vonzódás, vagy a szépség megtalálása? Vagy a kémia? Olyan vegyianyagok, mint a dopamin, a norepinefrin, és a szerotonin, hatnak az agyra, ami kiváltja azt az érzést, amit mi szerelemként ismerünk?
Ha ez utóbbi, akkor érthető a szerelem múlandósága. Ha az előbbi, akkor nincs rá romantikus mentség.
De ha feltételezzük, hogy a kettő összefügg, akkor is felmerül a kérdés, hogy melyik volt előbb? Először az érzések, és utána a kémia, vagy fordítva?

És akkor ott van az első látásra szerelemmel szemben, a hosszú idő alatt kialakuló szerelem is. Mi kell ahhoz, hogy az ember beleszeressen valakibe? Itt már hozzáadódik tényezőként sok belső tulajdonság, a külsők mellett. Már kellően megismerte az ember a másikat, hogy mondjuk tudhassa róla, hogy megbízható, jó szívű, vagy kinek mi a pozitívum.

Viszont kell még pár szót szólnom a 4th dimension-ről... Ez azok közé tartozik, amikor az ember azt hiszi, hogy szerelem, amit érez, pedig nagyon nem. Ez sokak számára nem biztos, hogy világos, szóval elmondom a lényegét: a 4th dimension a rajongás. De a fanatikus. Tehát, azért vettem ide, mert itt az adott példa, hogy az ember felruház olyan tulajdonságokkal egy másik embert, amikkel nem biztos, hogy rendelkezik. Becsapós dolog, de néha hiába tudja az ember racionálisan, hogy létezik ez a jelenség, nehéz az agya azon részét a helyes útra terelni, amelyik ezekért a fantáziákért felelős.

p.s.:
A 4th dimension-ről azért kellett külön szót ejtenem, mert minden alkalmat megragadok, hogy tisztelegjek egy nagyon kedves barátnőm előtt, aki megtanított arra, hogy ne nézzem le azokat, akik ebben élnek, és ne bántsam meg őket az igazság nyers közlésével. És még más nagyon sokat is köszönhetek neki, de most ez a lényeg.

Lehet egy ember egész életében infantilis? Azt hiszem, ennek a kérdésnek a megválaszolásához még nem éltem elég hosszú ideig. Viszont abban biztos vagyok, hogy rengeteg olyan embert ismerek, akik még közel a negyvenhez sem tudtak felnőni. Mondjuk olyan is van, aki inkább az ötvenhez közel kissé összeszedte magát, és családot alapított, de nem tőtt ki az infantilizmusból. Ezek alapján azt kell mondanom, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy lehet egy ember egész életében infantilis.

Ami még feltűnt, hogy azok az emberek lesznek egész életükben is gyerekesek, akik olyasmivel foglalkoznak, aminek semmi köze a normális élethez. Én - a tapasztalataim alapján - a zenéléshez tudom a legjobban kötni. De mi lehet ennek az oka?
Azzal tudom magyarázni, hogy aki bármilyen módon a zenével foglalkozik (éneklés, hangszeren játszás, producerség, dalszövegírás, zeneszerzés, zenészek fotózása, videoklip készítés, zenei média, stb...), olyan közegben van, olyan dolgokat tapasztal, amit csak a hozzá hasonlók érthetnek meg, és inkább tettetik magukat hülyének, mint hogy bármit is meg kelljen magyarázniuk. Szerintem ez teljesen érthető. Aki kívülálló, az nem tudhatja, mit is élnek át ezek az emberek. Sőt, néha, ha más területen dolgoznak, vagy más szubkultúrához tartoznak, még egymással kapcsolatban sem tudnak mindent.

Néha az ember azt hiszi, hogy sikerült felnőnie, de akkor eszébe jut valami régi dolog, egy régi ismerős, vagy akár új, de a régi cuccal, és rögtön visszavágyódik a dilisek közé. Aki egyszer belekerült már, csak úgy szabadulhat, ha olyan módon fordít teljesen hátat az egésznek, hogy nem is foglalkozik többé a zenével. Bár, ez nem bizonyított, de talán.

Már jó ideje nagy népszerűségnek örvendenek a blogok. Eleinte internetes naplóként funkcionáltak, majd elkezdtek specializálódni. Ki-ki arról írt, ami érdekelte, és az, hogy éppen hogyan éli az életét, háttérbe szorult.
Aztán következtek a vlogok, amikor az ember felvette, ahogy elmondja a véleményét valamiről, "tudósított", megmutatta, merre járt. Majd ezek is elkezdtek specializálódni, voltak, akik énekeltek, divatbemutatót tartottak, vagy egyszerűen csak egy magán-show-t adtak le.

Egy kis késleltetéssel felfedezték ezeket a hírességek, kiadók, és elkezdték használni. Ők visszatértek ahhoz, hogy az életüket írják le, és egy-két szót, konkrét véleményt. Mert az ő életük érdekesebb. Vagy legalábbis többen kíváncsiak rá, mint holmi pórnépére.
Mondjuk ezt is lehet cáfolni, mert az én régi blogomnak, ami csak az életemről, és néha a véleményemről szólt, egész jó kis olvasottsága volt. Bár, ez lehet nem is azt cáfolja, amit eredetileg akartam...

A vlogok egy alfaja az, amikor az ember énekelget. Ezt sokan kezdték arra használni, hogy ilyen módon szerezzenek hírnevet, legyenek celebek, vagy akár sztárok. És amíg az ábra az, hogy ez így működik is néha, addig nincs megállás. Tele lesz az internet, mindenféle túlegós hülye picsával, meg raj kölyökkel, de hang nélkül.

Nem tudom eldönteni, hogy ez hanyatlás, vagy fejlődés-e, de egyre világosabb, hogy manapság az emberek szívesebben hallgatnak semmit mondó zenét. Nem érdekes, hogy a szövegének semmi értelme, ha van benne két sor, amit a hallgatóság magáénak érezhet, már veri rá a nyálát. Nem érdekes, hogy zeneileg egy nagy nulla, az énekesnek nincs hangja, a gitárosnak nincs gitártudása, ha van benne két hang, amik jól hangzanak egymás után, már lájkolja mindenki.

Mostanában egyre jobban a pop zene felé húz a szívem, (miután megjártam először a rap/hip-hop, majd a rock and roll műfajokat), úgy tűnik, ez a legújabb felfedezni való számomra.
Mutatok néhány olyan dalt, amit mindenki kajál, de semmi értelme. Egyébként a legtöbbet én magam is kedvelem, bár én a jó öreg másnapokon fárasztom velük az agyam...

Ez a legújabb, egy kedves barátom linkelte be nekem, én meg rákattantam - az ország többi hasonló korú egyedének kb felével együtt.

A következő, egy gyöngyszem, valóban semmi mondanivalója nincs a dalnak, de mégis hogy odáig van érte mindenki?!

Semmi személyes, sőt, nagyjából ez az egyetlen dal a lemezről, ami minden kifogás nélkül tetszik, de könyörgöm! Még egy ilyen szöveget?? Ha elég figyelmesen hallgatjuk, rájöhetünk, hogy valójában nem jelent semmit!

A bizonyíték, hogy az egész nem csak a pop dalokra, de a rockra is vonatkozik.

Igazából most sorolhatnám még a példákat, de minek? A tény, az tény. De hogy mégis mi a titka annak, hogy ezek a dalok ilyen népszerűek?
Fülbemászóak, és rendelkeznek a titkos összetevővel: egy könnyen megjegyezhető, énekelhető refrénnel. Ennyi a nagy titok, nem kell semmi egyéb hozzá. Ja, egyébként a legtöbb ilyen dalhoz hozzátartozik egy kellően érdekes klip is, ami elvonhatja a figyelmet arról, hogy a dal maga nem szól semmi fontosról. Már ha van egyáltalán értelme a dalszövegnek.

Írtam már önéletrajzi könyvet, novellákat, forgatókönyveket, és újabban regényt írok. Bizony, szórakoztató, ifjúsági regényt. Kicsit olyan érzésem van tőle mindig, mintha Stephenie Meyer nyomdokaiba szándékoznék lépni. De miért is ne, ha ennyi pénzt hoz ez a konyhára, ráadásul élvezem írni, és esetleg más meg élvezi olvasni? Tiszta sor, így kell ezt csinálni.

Nos, mindig is imádtam fantáziálni, annak ellenére, hogy milyen racionalistává váltam. Ami megint ütközik azzal, hogy értek a pszichológiához, de ne menjünk bele. Tény, furcsa vagyok. A lényeg, hogy gyerekkoromtól kezdve, imádtam a meséket, majd mikor azokból kinőttem, fél-fikció fantáziálással aludtam el. Egy újabb furcsaság. De ez meg kapcsolódik a pszichológiához - milyen érdekes -, mert ez segített feldolgozni bizonyos traumákat. Így tehát eljutottunk oda, hogy mondhatjuk, azért írom ezt a regényt is, mert traumát dolgozok fel. Vagy egyszerűen csak jó a fantáziám. Ez most már örök rejtély marad.

Az viszont nem, hogy ez a regény is, minek címe Rock and Love, (hű de fantáziadús! xD), nem teljesen fikció. Most jön azon tények sora, amiket az újságírók a Tudted-e? rovatba szoktak írni. A regény főhősének hátterét magamról mintáztam. Nem egoizmus, csak terápia. Egyébként minden szereplőben egy kicsit benne vagyok. De alapvetően minden szereplőt egy-egy valós személyről mintáztam. És egy misztikus egybeesés: amikor megírtam valamit, az bekövetkezett a saját életemben is. De ezt így úgysem érti, csak az, aki már olvasta, amit eddig írtam. Lényegtelen. De érdekes. Ami még bulvár érdekesség, hogy újabban úgy hangolódok rá az írásra, hogy közben Miley Cyrus-t hallgatok. Majd írok neki egy köszönő üzenetet.

Ja, és elhatároztam, hogy írni fogok egy Schneidi Vibes életrajzot. De ebben nem biztos, hogy lesz köszönet, mert a saját szemszögemből, a saját stílusomban fogom megírni. Mindenesetre érdekes lesz, az biztos. Rólam biztos leránt majd pár leplet. Mindenki kötheti a gatyáját!

Szerettem volna ezt leírni, mert kikívánkozott.
Szeretném majd ezt a könyvet kiadni, és remélem, sokakat fogok vele szórakoztatni. Higyjétek el, jobb, mint ha az életrajzi könyvemen dolgoznék, és adatnám ki!