Nem rég írtam a magányról, itt.
Tegnap megtaláltam az aktuális kedvenc dalomat, amiről megint eszembe jutottak a témához kapcsolódó dolgok.

Folytatva a már említett bejegyzésben lévő gondolatmenetet...
...ha az ember teljesen egyedül éli le az életét, hogy lehet, hogy a temetésén sok ember jelenik meg? Mert általában ez szokott lenni.

Miért van az, hogy mindenki már csak akkor jön rá, hogy fontos volt neki valaki, amikor már késő? Mindenki utólag bánkódik, hogy mennyi mindent nem mondott el a már elhunytnak. És mindezzel tisztában vannak az emberek, egyszerűen csak nem érdekli őket. Biztos könnyebb utólag megbánni a dolgokat.
Valószínűleg, ha most meghalnék, rögtön mindenki előadná, hogy "jajj, de szomorú, és mennyire fogok nekik hiányozni". De ez hazugság lenne. Ha egy kicsit is fontos lennék, akkor még az életemben bebizonyosodna ez. És ez mindenkivel így van.
Például az öngyilkosoknál. Ha valaki végez magával, rögtön mindenki rákezdi, hogy "de miért nem mondta, hogy baj van", meg "rám számíthatott volna", stb. Na engem pl ez tart vissza az öngyilkosságtól. Ha megölném magam, mindenki csak önmagát sajnáltatná, hogy milyen szerencsétlen, hogy elvesztett. Pedig valójában leszarja. Ilyenek az emberek.