A mesék a happy endről szólnak. A legtöbb film is a happy endről szól. Sőt, néhány dal is szól a happy endről. De mégis miért, ha egyszer az élet nem ilyen?!

Félrevezetés! Vagy talán pótlék, vígasz? Ha az életben már úgysem lehet semminek jó vége, legalább megnézhessük, hogy lehetne, csak az emberek nem ilyenek?

Bennem ez a kérdés úgy merült fel, hogy az általam írt regény lassan a végéhez közeledik, és szívem szerint valami életszerűvel fejezném be. Nem jönnek össze a szerelmesek, meghal a kutya, földrengés rázza meg Hamburgot, vagy Berlint, és a főhős végtagjait amputálni kell. Ez lenne az életszerű, nem az, amit muszáj lesz írnom. A happy endet.
Ha már így alakult, most már íratlan szabállyá vált, hogy egy filmnek, vagy egy könyvnek mindig jól kell végződnie. Mindig! És tényleg létezik rá szabály. A narratív sémának mindig úgy kell kinéznie, hogy a történet elején megbomlik az egyensúlyi helyzet, a történet folyamán a szereplők ezt próbálják helyreállítani, majd a történet végére az egyensúlyi helyzet helyre áll, vagy új egyensúlyi helyzet jön létre. Ezt bemagoltam. A média órák azon kevés iskolai órák közé tartoztak, amiken figyeltem.
De mégis miért létezik ez a szabály?

A film, a szórakoztató irodalom, a szórakoztatásról szól, és a közönség igényeinek kielégítésére törekszik. A közönségnek pedig a happy endre van igénye. Ha már az életében nem kaphat belőle.