A könyvemben kezdtem el először ezt a kifejezést használni. Azóta pedig átvettem az életben is, és boldogsággal tölt el, hogy akik olvasták a könyvemből azt, ami kész van, szintén használják.

Az a lényege hogy ha az ember beleszeret valakibe, az örökké megmarad, soha nem fog megszűnni az érzés, csak minimalizálni lehet, elnyomni, és elfedni más érzésekkel. Ez általában akkor lép érvénybe, ha egyoldalú az érzés, vagy félresiklik a kapcsolat.

De vajon meddig lehet ezt csinálni? Meddig halmozhatja az ember a minimalizálásait, és visszafordítható-e?
Halmozni bármeddig lehet. Amíg az ember lelke ki nem készül. De szerencsére szerintem úgy van kitalálva, hogy ha le van terhelve a lélek, akkor nem csinál magának újabb problémákat, kivéve, ha annak célja van.
És azt hiszem, visszafordítható. Sőt, néha hiába próbálja elfojtani az ember, a felszínre törnek az érzelmek. Ez általában akkor történik, ha esélyt látunk arra, hogy ne az legyen a végkimenetel, mint a legutóbbi alkalommal. A remény, mindig ott lesz, és csak arra vár, hogy okot adhasson a minimalizálás gyengítésére. Kegyetlen dolog ez. Egy fajta függőség-rehab-visszaesés folyamat. Aztán jöhetnek újabb függőségek, nagyobbak, amik képesek elnyomni az előző függést. De az egész élet, és az összes érzelem erről szól. Az emberi faj ilyen mazoista.
Ha egy kicsit elérzelemteleníti magát az ember, akkor láthatja, hogy racionálisan semmi logika nincs az egészben. Nincs funkciója, nincs igazán végkifejlete. De mégis létezik a jelenség. Az érzelmek általában irracionálisak. De ez hosszútávon nem vígasztal senkit, csak pillanatnyilag enyhíthet a fájdalmon. Amíg sikerül elkezdenünk minimalizálni.