A szépségre azt szokták mondani, hogy relatív fogalom. De mit is jelent szépnek lenni? Szimmetrikus vonások, szabályos geometriai formák... Ha közelíteni szeretnénk, mondjuk konkrétan az emberi szépségre, akkor így mennék tovább: hibátlan bőr, ápoltság. Tudományos vizsgálatok szerint leginkább a szemek, a fülek, és a száj közötti távolság befolyásol minket annak eldöntésében, hogy valaki szép-e.

Platón azt mondta, hogy a szépség, mint olyan, csak egy utánzat. Ő állította, hogy létezik az ideák világa, ahol mindennek a Földön megvan a maga ideája, amiknek a kivetüléseiből jönnek létre földi tulajdonságok. Szerinte aki szép, az a szépség ideájából részesülve szép.
De ő külön tulajdonságokkal ruházta fel a szépséget, és a szépség ideáját. A szépség változó, szubjektív, időszakos. Ellenben a szépség ideája örök érvényű, állandó, és változatlan.
Ha ebbe belegondolunk, akkor máris érdekesebben hangzik maga a szépség ideája, mint holmi szépség.

Viszont van itt más érdekesség is. Az ókortól kezdve - manapság egyre kevésbé -, a szépség karöltve járt a jósággal. Az antik művekből világosan kiderül, hogy mindkét szót ugyanolyan jelzőként használták. Szó szerint ugyanolyan. Ami szép volt, az egyben jó is, és fordítva, ami jó volt, az szép is. Ezt ugyan már kezdjük elfelejteni, de ha belegondolunk, ma is érvényes ez. Mert milyen emberre mondjuk, hogy szép? Akiről feltételezzük a jóságot. És ha valakit jónak tartunk, abban könnyebben látjuk meg a szépséget.

Ami engem mégis jobban foglalkoztat, hogy miért látjuk a szépséget egyénenként másnak. Miért van az, hogy nagy általánosságba véve, kicsi az esélye, hogy tíz ember ugyanazt az egy másik embert ugyanolyan szépnek találja?
Az előző bekezdés végén leírt mondat talán valamiféle magyarázat is lehetne. Ha valaki a másikat jónak tartja, meglátja benne a szépséget, míg ha egy másik ember ugyanazt a szépnek titulált embert valamiért nem tartja jónak, nincs az az isten, amiért szépnek találná.

Talán függ attól is, hogy az ítélkező ember éppen milyen hangulatban van, milyen benyomások, és hatások érték, pszichológiailag milyen állapotban van. Pont ez lehet az oka annak, ha radikálisan eltérő vélemények születnek.

Engem nagyon tud bosszantani egy olyan vita, aminek a tárgya egy ember szépsége (vagy nem szépsége). Mivel nem létezik pontos definíciója a széségnek, és tétele annak meghatározásának, ezért csak azt tudom javasolni, hogy fogadjuk el, mindenkinek a saját véleménye az igaz. Még ha az nem is egyezik másokéval.

Alap helyzet, hogy az embernek megtetszik valaki, úgy tűnik, hogy az érzés kölcsönös, de közben mégsem történik semmi. Várunk, várunk, néha a másik fél elküld minket melegebb éghajlatra, mert rossz napja van, vagy egyszerűen levegőnek néz, tudomást sem vesz rólunk, majd mikor esetleg feladnánk, akkor változtat, esetleg intenzívebbé teszi a kapcsolatot, így újra felébreszti a reményt. De vajon az ember meddig játszhatja ezt?

Ha az ember állandóan arra vár, hogy megtörténjen végre a csoda, akkor ott fog megöregedni, egy folytonosan ismétlődő kapcsolatban, ami nem egészséges. Legalább ha egyértelmű lenne, hogy nem vesz fel a szekér, nem kellek a másiknak. De nem. Ez talán hitegetés lenne? Kétlem, mert nem feltétlenül tudatos. Egyszerűen egy fajta szimbiózisról van szó, ami egészségtelen, hosszútávon mindkét fél számára. Megoldás?

Nem kell radikális dolgokhoz folyamodni, ha elég erős az ember. Elég, ha csak minimalizálja a kapcsolat intenzitását, tovább kell lépni, nyitni mások felé, új kapcsolatokba kezdeni, és talán nem csak megszabadulunk ettől a békjótól, de esetleg még egy normális párkapcsolat is várhat ránk.

A vallási problémáktól eltekintve, még mindig sok problémám marad a karácsonnyal, a "szeretet ünnepével". Miért nevezik így, ha pont az ellenkezőjéről szól? Egész évben leszarjuk egymást, nem érünk rá a másikra, majd mikor jön egy ilyen alkalom, bűntudatunk támad, és rögtön megveszünk egy rakat drága, de felesleges ajándékot, és tiszta a lelkiismeretünk. Ezzel tényleg el is van intézve?

Azt már senki sem fogja megmondani anélkül, hogy vitába ne keveredne, hogy mi is volt eredetileg a karácsony. Jézus születésének ünnepe, a téli napforduló nevezetes dátuma, vagy akármi. De bármi is lehetett, nem hinném, hogy ez volt az eredeti célja, amivé vált.

Újabban divat utálni a karácsonyt, főleg a tinédzserek körében, de ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor is érthető, hogy miért vált ilyen visszataszítóvá. A félelmeinket, hiányosságainkat tartja elénk tükörként. Vagy a magányt, vagy azt, hogy képtelenek vagyunk megalkotni a tökéletes családmodellnek megfelelő saját családot, vagy hogy nem tudounk olyan finoman sütni, mint a karácsonyi főzőműsorokban, vagy hogy a rokonság ki nem állhatja egymást, esetleg, hogy az elmúlt egy évben mennyi mindent rosszul csináltunk. Hasznos ünnep...

Engem személy szerint azért érint rosszul, mert azzal szembesít, hogy a magánéletem romokban hever, és folyton a munkába menekülök. Továbbá, hogy az emberek undorítóak.

Ezek után remélem mindenkinek lesz egy kis keserű szájíze, miközben a nyolcvanadik plazma tv-jét bontogatja, és bosszankodik, hogy túl kicsi.

A tv-ben már láttam a Dr. Csont című sorozat jó pár részét, de most - lakásba kényszerítve -, elhatároztam, hogy végignézem a teljes sorozatot, a legelejéről. Az első dolog, ami rögtön az első rész után elgondolkoztatott, a két főszereplő kapcsolata. Munkatársak, de az elején mindenki össze akarja hozni őket, meg aztán a nemi ellentétek miatt mindketten másképp boldogulnak, nehezen bírják, ha nem a saját területükön kell érvényesülniük.

De ez egy sorozat. tök jól meg van írva, kellően csigázza a nézők érdeklődését, hogy vajon mi lesz velük, összejönnek-e, barátok lesznek, vagy többek... Viszont a készítők nagyon jól megfogták néhány dolog lényegét. Például, hogy ha a feleknek eszükbe sem jut, a körülöttük lévők akkor is összeboronálnák őket. Vagy, hogy a közös munka során, mennyi kihívással kell szembe nézniük, csak mert azok, akik.

A való életben én is sokszor tapasztaltam, hogy nő létem miatt, milyen komplikált is néha férfiakkal dolgozni. Teljesen igaz, hogy rögtön mindenki az ember háta mögött kezd el pletykálni, hogy "vajon mi lehet köztük?", és ha a közös munka más emberekhez vezet, ott is mindig ferde szemmel néznek.
Hányszor volt már velem is, hogy ugye, többek között fotós vagyok, koncertfotózásokkal kezdtem, és emiatt muszáj volt beszélnem valamelyik fellépővel, meg kellett beszélnünk, hogy melyik részre van szükség esetleg videózva, stb, és utána visszahallottam, hogy mi ketten vajon hogyan. Pedig az ilyen eset pont csak alkalmi munka volt. És akkor a hosszútávú munkáról nem is beszéltem.

Elképesztően meg tudja nehezíteni az ember dolgát, ha kotnyelességből beleütik az orrukat olyanok, akiknek nem kéne. Könyörgöm, ez csak meló!

De miért van ez így? Szimplán az emberi természetet tudom okolni. Az emberek már csak ilyenek, hogy ha semmi közük sincs hozzá, kombinálnak. Mindig, mindenről tudni akarnak, és ha csak félinformációik vannak, kipótolják, és már rohannak is, hogy elmesélhessék azt valakinek, akárkinek.