nem meglepő, a legtöbb blogom hasonló sorsra jut, de ez esetben valahogy mégis más a helyzet. ezzel a bloggal párhuzamosan vezettem egy személyesebb blogot, aminek a címét csak két embernek mondtam el, illetve a véletlenül odalátogatók olvasták. aztán eljött az idő mostanra, amikor már szinte csak a másik blogomba írok, ezt pedig hanyagolom. így be kell látnom, célszerű, ha mindenkit átirányítok oda, de ezt sem szüntetem meg, ahogy a többi előző blogomat sem.

tehát a másik blogom: Julie's private life

Szerencsétlenségemre már lassan 3 éve kell megtapasztalnom a magyar egészségügy pokol bugyraihoz hasonlítható rendszerét. Az a legkevesebb, ami ez alatt a három év alatt feltűnt, hogy sose tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. Ám ma betelt a pohár, ez késztet most írásra.

Sok egészségügyi problémával néztem szembe az elmúlt néhány év alatt, mégis az utóbbi majdnem egy évben kezdett el kiélesedni a helyzet. Kezdve azzal, hogy 2010. decemberében megműtöttek, amely műtét során kicsit túl sok vért vesztettem, és majdnem leukémiás lettem (és nem az orvosokon múlt, hogy nem). Ezután egy hónap sem telt el, amikor felfedezték, hogy menet közben a kórház területén elkaptam a Staphylococcus vírus két törzsét is. Mondhatom, egyik törzse sem arról híres, hogy csak úgy elhagyja az ember szervezetét. Ezt követően még egyszer megműtöttek, és elkezdtek antibiotikummal kezelni. Ez a műtét nem járt hosszú távú sikerrel, nagyon nehezen gyógyultam fel belőle, és közben mind a vírus, mind az antibiotikum gyengítették az immunrendszerem. Nyár végén nyilvánvalóvá vált, hogy további kezelésre van szükségem. És itt kezd érdekessé válni a dolog...
Immár - egy hónap kivételével - lassan fél éve voltam antibiotikum kúrán, amiből lehet sejteni, az immunrendszeremből nem sok maradt, és mostanra ha nem szedhetek antibiotikumot rémes állapotban vagyok, de erről majd később. Tehát ott tartunk, hogy az ortopéd-traumatológiai osztály húsz orvosából már heten foglalkoztak velem, köztük egy Európa szerte híres professzor is - eredménytelenül. Így aztán az ortopéd orvosom azt ajánlotta, keressek fel egy immunológust. Megfogadva a tanácsát a körzeti orvosomhoz fordultam segítségért, ugyan utaljon már be egy ilyen emberhez. Meg is tette, elküldött egy hematológushoz. Na, az a doki egy vicc volt! Szerinte az elmúlt évek kórtörténete alapján semmi bajom. Nos, ez után már sikerült végre tényleg egy immunológushoz eljutnom, aki érdekes dolgot mondott: ha időben elkezdenek a megfelelő antibiotikummal kezelni, már rég nem lenne semmi bajom. Itt jegyezném meg, csak az elmúlt fél évben ötféle antibiotikumot szedtem. Azonban mindeközben elért engem is (milyen váratlanul!) a legújabb országos járvány. Kénytelen voltam hát visszamennem a körzeti orvoshoz, aki írt egy három darabos antibiotikumot, ami mint valami csodaszer, már a második napon hatott! És most lesz lényeges az a kijelentésem, hogy antibiotikum nélkül a szervezetem halott. Mivel a mostani lebetegedésem előtt alig egy héttel hagytam abba az antibiotikum szedését, és amint az kiürült a szervezetemből, le is betegedtem. De ahogy kaptam még néhány szemet, sokkal jobban lettem. Most kíváncsi leszek, mi lesz mondjuk a jövőhét elején, amikorra megint kiürül a szer a szervezetemből.
Most pedig részletesebbé teszem a beszámolómat, mert elérkeztem a mai nap eseményeihez, amik rendkívül feldühítettek. Reggel vissza kellett mennem kontrollra a körzeti orvoshoz. Érkezési sorrendben történik a beszólítás, én a negyedik voltam a sorban. Ennek ellenére két és fél órát ültem a váróban, mire bemehettem, és négy perc múlva már jöhettem is ki. Hogyan történhetett ez? A nem megfelelő rendszer, a bunkó emberek, a doktor negyed órás késése, ki tudja? Talán mind ez egyszerre. Az egy dolog, hogy a többi beteg egymás elé tolakszik, de hogy az orvos is előrevegyen betegeket, csak mert fogalmam nincs, miért?! Ha ezt felháborítónak nevezem, akkor még elég finoman fogalmazok.

Mindezt azért írtam le, mert van egy olyan sejtésem, hogy nem vagyok egyedül a hasonló problémáimmal, azt azonban sajnos már senki sem hallja meg, ha egy idős ember meséli el hasonló történetét. Hát, én most itt vagyok, 19 évesen, és már három éve szenvedek a magyar egészségügy miatt. Tele vagyunk olyan orvosokkal, akik vagy nem értenek a dolgukhoz, vagy a sok szimuláns beteg miatt nem tudják rendesen végezni a munkájukat. (Mert ilyennel is rendszeresen szembesülök.) Én nem szeretném megmondani, hogy mit kéne másképp csinálni, mindenki vonja le a konklúziót a történetemből saját maga, biztos mindenkinek lennének ötletei, hol kellett volna másképp csinálni. Csak az nem vicces és vita tárgya, hogy emiatt a pokol-helyzet miatt lettem én három év alatt egy egészséges lányból, egy haldokló lány.

tegnap délután anyával részt vettünk a Nemzeti Színház nyílt napjának keretein belül egy kulisszajáráson, benéztünk egy felolvasásra, majd megnéztük Moliére - Fösvény című darabjának nyílt próbájára. ez utóbbinál felmerült bennem, hogy mekkora meló lehetett az általunk látott előadás megcsinálása, tekintve, hogy el kellett térniük a darab valós megjelenítésétől, nehogy lelőjék a poént. de jól játszották, hogy ott találják ki a dolgokat. :D
összességében nekem nagyon tetszettek a programok, gyakrabban kéne hasonlókon részt vennem.
erről a délutáni dologról csináltam pár felvételt, ezt egy vlog bejegyzés formájában meg is lehet nézni:

este az öcsémmel, Mátéval elmentünk a Hunniába, mert már nagyon kíváncsi voltam a Magyar Színház színészeiből álló, Harmadik Figyelmeztetés elnevezésű együttesre. nos, mit is mondjak, felülmúlták a várakozásomat, viszont a közönség kiborított. csupa sznob, mint a színházba járók általában. ez a mi kis országunk... ettől függetlenül én élveztem, csak Máté már nagyon unta magát, úgyhogy valamivel egy után eljöttünk.

Ez a téma mindig is foglalkoztatott. Akkor találkoztam először a kifejezéssel - indigó gyerek -, amikor ovis, kisiskolás koromban rám kezdték el mondogatni. Most találtam egy cikket az indigó gyerekekről, és újból eszembe jutott a téma.

Van néhány dolog, amit sosem értettem. Felteszem - csak az elmélet kedvéért -, hogy tényleg létezik a jelenség. Azt még értem, hogy milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy gyereknek, hogy bele tartozzon az indigó gyerek-kategóriába, azt is értem, hogy mi a céljuk elvileg, ám azt már nem értem, hogy ezt hogyan is kéne elérniük? Újabb világmegváltás? (Erről az egészről nekem megint a Torchwood második évada jut eszembe, aminek az a címe, hogy A Föld Gyermekei.)
Tehát ezek a gyerekek elvileg mások, mint a többiek, mondhatni "kiválasztottak", és egy küldetéssel születtek erre a világra, ami nem más, minthogy jobbá tegyék a világunkat. Ha ez így lenne - és elvileg ezek a gyerekek már a '80-as években kezdtek születni -, akkor nem kellett volna mostanra valami pozitív változást észlelnünk? Mert változás ugyan van, de kicsit sem pozitív: globális felmelegedés, gazdasági világválság... Szóval akkor mi is az egésznek a valóságalapja?
Szerintem annyi az egész, hogy nyilván vannak "furcsább" gyerekek, akik esetleg nagyobb intellektussal, empátiával, stb. rendelkeznek, és néhány túlbuzgó pszichológus szerette volna azt hinni, hogy ennek a ténynek van valami magasabb rendű célja, illetve ezen gyerekek szülei így próbálták megmagyarázni, hogy gyermekük miért is más, mint a többiek.

Ma délután - miután tanultam az Ady memoritert -, aludtam úgy másfél órát, majd azzal keltem fel, hogy nekem mindenáron fotóznom kell. Ezután megnéztem a Skins második évadából egy részt, és utána nekiálltam a fotózásnak, mert közben kitaláltam a témát.

The Show Must Go On /...my makeup maybe flakin', but my smile still stays on./

Ma angol órán az volt a feladat, hogy hallgassuk/nézzük meg a Pink Floydtól az Another Brick In The Wallt, és egészítsük ki egy papíron a hiányzó szöveget. Miközben néztük és hallgattuk, a tanár feltette azt a kérdést, hogy vajon a mi iskolánk és oktatásunk hasonlít-e a dalban és a klipben hallottakhoz, látottakhoz. Mindenki arra jutott, hogy nem. De ha a dalt jelképesen értelmezzük, akkor a mi oktatásunk is teljesen olyan, ahogy az ott elhangzik.
Mielőtt ezt kifejteném, megmutatnám, mit is néztünk, hallgattunk.

És most gondoljunk bele...
Ha jól értem, a dal arról szól, hogy hogy a tanárok azt szeretnék, ha minden diák egyforma lenne, kezelhető, stréber kezes bárány.
De hisz most is ez van! A fizika magántanárom mondott erre egy jó hasonlatot: "Az összes tanár azt szeretné, ha a gyerekeket be lehetne tuszkolni egy szabvány lyukba, és aki nem fér be oda, vagy kiesik, mert nem szabvány, hanem egyedi, azokkal nem is törődnek." És, hogy ez mennyire igaz, azt én saját magamon tapasztalhattam meg sajnos. Én például kicsi korom óta figyelemzavaros vagyok, a mai napig. Volt idő, amikor erről papírom is volt, mondván, hogy azt majd figyelembe veszik a tanárok. Hát, nem vették, egyáltalán.

A nagy helyzet az, hogy nálunk az oktatási rendszer alapjaiban van elrontva. Van néhány tervem az oktatás megreformálására, majd egyszer talán azt is kifejtem.

Van egy emberjogi, etikai kérdés, ami rettentően foglalkoztat, már hetek, hónapok óta.

Az egész onnan jött, hogy néztem egy sorozatot, melynek címe mellesleg Torchwood. Ebben a sorozatban volt, hogy jöttek az ufo-k, akik azzal fenyegetőztek, hogy elpusztítják az egész emberiséget, és az a helyzet adódott, hogy az egyik szereplőnek esélye adódott arra, hogy egy ember élete árán megmentse az összes többi emberét.
Ezek után bennem felmerült a kérdés, ha én lennék hasonló helyzetben, vajon hogy döntenék? Ha választás elé kerülnék, hogy vagy az összes ember hal meg, vagy csak egy, mit választanék?
Alapból vajon van-e jogom eldönteni ezt? De tegyük fel, van. Tegyük fel, hogy az én hatáskörömbe tartozik, hogy ezt a döntést meghozzam. Sőt, vegyük hozzá azt, hogy az egyetlen élet, amit fel kéne áldoznom, teljesen véletlenül választatott ki, nem én döntöm el, hogy ki legyen az, hanem mondjuk a földönkívüliek. (A sorozatban ez ennél komplikáltabb volt, mert a főhősnek a saját unokáját kellett volna feláldoznia.) Ezek után mi alapján dönthetek, hogy feláldozható-e az az ember, aki ki lett jelölve, vagy sem? Nálam egyértelműen számításba jönne, hogy mennyire értékes az adott ember, de ezt is, mi alapján lehet meghatározni? Hogy mennyire hasznos tagja a társadalomnak? Hogy mennyire tehetséges vagy intelligens?
Nos, én szinte gondolkodás nélkül feláldoznám azt az embert az összes többi emberért. Lehetek ettől szívtelen, de... várjunk, én tényleg szívtelen vagyok. De azért gondoljunk bele, az az embert így is, úgy is meghalna, vagy egyedül, vagy mindenki mással együtt. (Megjegyezném, hogy a sorozatban végül a főhős feláldozta az unokáját.)
Aztán, ha már elmúlt a veszély, elmentek az ufo-k, és meghalt az az egy ember, felelősséget is kell vállalni a döntésért. Az egésszel az egyetlen baj, hogy én hiába döntöttem optimálisan, az összes esélyt átlatolva, az emberek nem képesek felfogni, hogy ezzel a saját szaros életük lett megmentve. Még ez ellen is háborognának. Meg sem érdemelnék, hogy mint emberiség tovább létezzenek.

Persze, ez az én véleményem. Akiket eddig személyesen megkérdeztem, nem tudták megválaszolni a kérdésemet: hogyan döntenének, ha ez az ő tisztük lenne? És bizonyára vannak olyanok is, akik teljesen a másként döntenének, mint én.
Végül is, ez csak egy elmélet. Érdekes elgondolkodni rajta. Ha választás elé kerülnél, te hogyan döntenél?

"...csak egy mód van, hogy legyőzd a halált: meg kell halnod majd."
- Jézus Krisztus Szupersztár

A halál tabu téma a társadalmunkban. Senki sem beszél róla, mert nem szokás. Senki sem foglalkozik vele, mert ijesztő és talán egy kicsit félelmetes is.

Ez egy nagyon rossz hozzáállás. Az ember ezzel csak saját magának nehezíti meg a dolgot. Gondoljunk csak bele! Ha várható, hogy egy rokonunk hosszú betegség után el fog hunyni a közeljövőben, miért nem gondolunk többet a halálára, hogy aztán ha bekövetkezik, könnyebben el tudjuk fogadni.
Ugyanez vonatkozik a saját halálunkra. mindenki tudat alatt retteg attól, hogy meg fog halni. Ám ha átgondolnánk, hogy milyen lehet meghalni, ha kialakítanánk egy elképzelést arról, hogy mi vár ránk a halál után, akkor kevésbé lenne rémisztő, sőt, akár nyugalommal is fogadhatnánk a halálunk gondolatát.

Továbbá érdekesség képpen felmerültek bennem olyan kérdések, hogy például a vallásos emberek miért félnek a haláltól? Hiszen a kereszténységben is meg van mondva, hogy majd lesz feltámadás, a buddhizmusban is ott van a reinkarnáció, az újjászületés, és a legtöbb vallásban a halállal kapcsolatban is van egy hit, ami megnyugtathatja a hívőket. Mégis, nem találkoztam még - nem hogy olyan hívővel, de - olyan emberrel, aki ne idegenkedne a halál gondolatától, ne félne tőle egy kicsit.

"Személyes vonatkozásban pusztán kényelmetlenségnek látszik a veszteség, a fejlődés árának, ám a civilizáció szempontjából pótolhatatlan." - Brand Stewart

Materialista világban élünk. Az emberek ragaszkodnak a tulajdonaikhoz, a használati tárgyaikhoz, az értékeikhez, a vagyonukhoz, még az iskolákban szerzett papírjaik létezéséhez is. Erre nevelik a gyerekeiket is, hiszen egyre drágább dolgokat, egyre fiatalabb korukban kapnak meg, amikre nyilván vigyázniuk kell. De hova vezet ez? Valóban az értékes dolgokhoz ragaszkodunk, vagy csak a státuszszimbólumokhoz?

Én azon a véleményen vagyok, hogy az ember csak akkor szerezhet valós értékeket, ha képes lemondani a hétköznapi luxusról. Ezalatt pedig például azt értem, hogy az emberek egy vásárlás alkalmával képesek megvenni azt, amit meglátnak, akkor is, ha nincs szükségük rá. Ezen például túl lehetne lépni, csak azt megvenni, amire valóban szükség van, és akkor máris lemondtunk egy rakás felesleges dologról.

Mindez persze nem csak a kézzelfogható dolgokra vonatkozik. Szerintem az ember életében el kell hogy jöjjön egy olyan pont, amikor annyira elveszettnek érzi magát, hogy utána már képes bármi kis csekélységet megbecsülni. Gondolok itt arra, hogy az ember azt érzi, egyedül maradt a világon, nem ér semmit, nincs értelme a létének. Ha ezen túl van, onnantól minden barátját, családtagját kétszer annyira fogja szeretni, minden apró tehetségét komolyan fogja venni, és minden jó cselekedete boldoggá fogja tenni. Ha valaki idáig eljut, az elmondhatja magáról, hogy olyan értékek birtokában van, amit tényleg nem vehet el tőle senki.

Végre befejeztem a regényem első részét (Rock and Love), és kevés szabadidőmben elkezdtem írni a folytatást, Love and Roll címmel. Mivel az első rész írásának körülményeiről is írtam pár sort, ezt fogom tenni most is, a második résszel.

Kezdjük ott, hogy - értelemszerűen - a történetben nem sok idő, konkrétan fél év telt el az előző rész vége, és ennek az eleje között. Azért igyekszem úgy írni, hogy akkor is érthető legyen, ha valakinél majd kimarad az első könyv.
Továbbá azt hiszem állíthatom, hogy ez a könyv több szempontból is érettebb, mint az előző (a főszereplő, a mondanivaló, stb.).

Térjünk rá a zenei részre, már ami az én zenehallgatásomat illeti. Mint ahogy megírtam, anno a pop zenét részesítettem előnyben az íráshoz, hát most vagy a megújult Vains of Jenna feldolgozásait, vagy Liszt Ferenc h-moll szonátáját hallgatom, vagy ami gyakoribb, musicaleket. Az Operaház Fantomja, Jézus Krisztus Szupersztár, Vámpírok Bálja, Producerek... Ez pedig meg is látszik az íráson.

És itt jön a bulvár: valamilyen véletlen folytán, rengeteg musicales utalás található ebben a könyvben, már most. Nincs szívem lelőni a poént, így csak azt mondom, hogy az egyik új szereplőt egy musical-karakterről neveztem el, illetve pont ennek a szereplőnek a szájából hangzik el egy olyan mondat, amit az egyik kedvenc karakterem mond egy másik musicalben. Meg aztán még sok más is van, de ha most nekiállnék ezt megírni, akkor már nem lenne érdekes maga a regény.

Egyelőre ennyi, mivel még nagyon az elején vagyok.
Arról, hogy minek írok második részt, ha még az elsőt sem olvasta túl sok ember, annyit, hogy dolgozok az ügyön, de kegyetlen ez a show-biznisz, úgyhogy el fog tartani a dolog egy darabig, főleg, hogy ezer más dolgom is van éppen. De senki ne adja fel, meg fogom rontani a népet, csak idő kérdése.

Íme a paradoxon: vajon egy depresszióst boldoggá tenné a tény, hogy a depressziója hatékonyabbá teszi őt a komplex feladatok végrehajtásában, mint az egészséges társait?

Itt van erről pár sor, ami érthetőbbé teszi a fenti felvetésemet.

Nos, nekem ez első nekifutásra ellentmondásos. A depresszió velejárója az érdektelenség. Ha valaki érdektelen, hogy lehet kitartó valamiben? Szerintem ez csak akkor lehetséges, ha olyan dologról van szó, ami nem függ össze a beteg magánéletével. Tehát csak egy kiosztott feladat, amit el kell végeznie, szinte minden tét nélkül. Ekkor vezérelheti a megszokás, illetve hogy miért ne csinálja meg?

Ha ezen túllépünk, akkor jön az újabb kérdésem. Ha ez a tény bizonyított (hogy a depresszióban szenvedők hatékonyabbak), akkor miért ódzkodik az összes munkáltató az ilyen mentális betegségben szenvedők alkalmazásától? Erre nem találok megfelelő magyarázatot. A legkézenfekvőbb, hogy tudatlanok.

Mindezek után térjünk vissza az eredeti kérdésre, vagyis hogy ez milyen hatással lehet az érintettekre. Ugyanis a depressziósokat általában tájékoztatják a szakemberek a betegségük minden részletéről, feltételezem erre az információra is könnyen szert tehetnek. Változtat ez a betegségükön? Változtat ez a hozzáállásukon? Tudva levő, hogy a depressziósoknak nincs önbecsülése, és az önértékelésük is romokban hever, illetve értéktelennek tartják magukat. Ez a kutatási eredmény viszont azt bizonyítja, hogy a betegségükkel együtt valamiben lekörözik az egészségeseket. Ez nem adhat vissza valamennyit az önbecsülésükből? Nem teheti őket értékessé? Persze nem gondolom, hogy ettől meggyógyulnak, de elősegíthetné a gyógyulásukat, ha ezt tudatosítanák bennük. Én legalábbis ezt gondolom.

"It's like i'm in the 4th dimension and somebody's asking me to describe it and that's what the 4th dimension is about. There's no words, no symbols, no images, it's all pure real energy and vibrations." - John Frusciante

Mitől lesz valakiből rajongó típus? Születni kell rá, hogy teljes szívedből képes legyél szeretni egy számodra teljesen ismeretlen embert? Képzelőerő kell hozzá, az, hogy tulajdonságokat tudj aggatni egy csinos arcra? Képesség az idealizálásra? Magány kell, a megfelelő minőségű és mennyiségű kommunikáció hiánya? Talán ez mind.
Azt vettem észre, hogy azok, akik rajonganak valakiért, legyen az színész, zenész, vagy a szomszéd fiú, sokkal inkább képesek másféle érzések kimutatására is. Ez egyfajta érzelmi tréning, melegen tartja a szívet. A rajongás hihetetlenül erős érzelmi löket, biztos háttér, valamint a negyedik dimenzió előtérbe kerülésének első számú kiváltója. Elsőrangú személyiségfejlesztő, gondolatébresztő. De mi is tulajdonképpen a negyedik dimenzió?  Sokféleképpen nevezhetjük, legtöbben csak azt mondják rá, álomvilág. Szerintem ez több annál, ez nem pontos megfogalmazás.
A negyedik dimenzióban lehetőséged van arra, hogy az légy, aki mindig is lenni akartál. Ott meglehet benned mindaz, amiről egyébként csak álmodsz. Megtöltheted azokkal a dolgokkal, amelyek számodra értékesek. Ha okosan csinálod, egy idő után tapasztalhatod, hogy felveszel tulajdonságokat, amiket eddig csak szerettél volna birtokolni - olyanná válhatsz, amilyen mindig is lenni akartál.
Persze, ha túlságosan elmerülsz benne, ha már csak néha jössz fel levegőt venni, az nagyban megnehezíti a valódi életedet. Elkezdhetsz elérhető közelségben élő embereket idealizálni. Ránézel valakire, és azonnal konkrét elképzelésed alakul ki a személyiségéről. Aztán ha kiderül, hogy másmilyen - és kiderül -, akkor menthetetlenül kiábrándulsz. Eberi kapcsolatok építésére ez nem a legmegfelelőbb módszer. Én rájöttem erre, de azt hiszem, egyszerűen szerencsés voltam - meg persze kellett hozzá az a pofon, hogy elveszítettem néhány olyan embert, akik korábban közel álltak hozzám.

Mondjam, hogy jó dolog a rajongás, csak ésszel kell csinálni? Mondhatom ez, tudva, hogy a rajongásból egyetlen dolog hiányzik teljesen: a logika? Azt hiszem, minden embernek van negyedik dimenziója. Szükségünk is van rá, hogy legyen. Mindenki mással tölti meg, különböző mértékben van jelen az életünkben - de ott van. És ha alaposan figyeled az embereket, néha, néhány pillanatra beleláthatsz a körülötted élők titkos világába. Ez valami, ami teljessé teszi az emberi életet. A lekvár a fánkban.
És ez jó.

Írta, Bertók Eszter

Ez egy jó pár éves írás, ami a mai napig az egyik legjobb szerintem. Hozzáfűznivalóm csak annyi lenne, hogy én szerencsésebb voltam, mint Eszti, és 13 és 14 éves korom között kirajongtam magam. Továbbá, hogy az az álomvilág, és annak vonzatai, amit Eszti leírt, nekem nagyon hasonlítanak egyes Agykontroll módszerekre.

„Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: Átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betűt sem.” - Puskin: Emlékezés

Azt hiszem, ez az idézet nagyon találó rám. Az ember néha hiába próbálkozik, egyszerűen csak rosszul dönthet. Később pedig bánkódik miatta. Ez olyan, mint a mi-lett-volna-ha. Egyik sem jó.
Ezért törekszem arra, hogy úgy éljek, hogy semmit ne kelljen később megbánnom. (Erről (is) szól egyébként az a bejegyzés, amit Gabry barátnőm írt.) És ha nem is jön össze mindig, azért elmondhatom, hogy én mindent megtettem.

Nagyon nehéz kivitelezni, hogy olyan döntéseket hozzunk, amiknek később nem lesz negatív vonzata, de ha az ember mégis erre törekszik, akkor legalább tiszta lehet a lelkiismerete. Az meg már csak hab a tortán, ha sikerül úgy döntenünk, hogy annak ne legyen hátulütője.

Ebbe az egészben persze az a legnehezebb, hogy mindeközben ne bántsunk meg másokat.
Azért hozom fel ezt, mert tapasztalatból tudom, sokszor ahhoz, hogy olyan döntést hozzunk, ami után nem kell megbánnunk semmit, át kell gázolni másokon. Ez célravezetőnek tűnhet, de az emberek többségének nem ez az elsődleges szempontja. Szóval döntés előtt állunk, és tudjuk, hogy csak rosszul dönthetünk. Mégpedig azért, mert vagy megbántunk valakit a döntésünkkel, vagy visszaüt majd a döntésünk. Mit is választhatunk ilyenkor? Ezt nem tisztem megmondanom. Értékrendszertől függ, kinek mi a fontosabb. Én személy szerint azt hiszem inkább megbántanék valakit, sem hogy számomra negatív hatású döntést hozzak.

Olvastam egy blogbejegyzést, Amire az istenek szexelnek címmel, innen jött az ötlet valamelyik nap, hogy akkor én pedig megmutatom, mire szexelhetnek a démonok. Hát, véleményem szerint ez egy olyan dal, amit Mick Jagger és Keith Richards írt, és a Guns n Roses adja elő.

Eddig még csak Rammsteinre szexeltem, de majd ezt is ki fogom próbálni.

"Himmlisch ist’s, wenn ich bezwungen
Meine irdische Begier;
Aber noch wenn’s nicht gelungen,
Hatt’ ich auch recht hübsch Plaisir!"

("Mennyei kéj, ha legyőzöm
Szívem földi vágyait,
De ha nem lehet legyőznöm,
Szórakoztam egy kicsit!")

- Ifj. Johann Strauss: A Denevér

Az írás művészete nem más, mint hogy legbelsőbb gondolatainkat megosszuk másokkal. Legszűkebb esetben egy papírral. Ha leírunk valamit, megkönnyebbülünk. Az emberi elme nagyon érdekes, mégis teljesen egyszerű. A legmélyebben lévő dolgok mindig kikívánkoznak, a tudatalatti mindig megmutatkozik. Az írók gyakran esnek abba a hibába, hogy elvesznek a részletekben, ami által az egész iromány egy értelmetlen maszlagnak, szemétnek tűnik. De nem minden olyan, amilyennek látszik! Az ilyesfajta értelmetlen szemét szókupacokban is megtaláljuk az író legbensőbb gondolatait, amik bármilyen meglepő is, teljesen normálisak. Az írók, művészek is emberek. Talán még inkább emberek, mint mások. Ők átélik azt, amiről mások csak álmodnak. Bizony, mindenki vágyik eljutni a mámorba és belekóstolni a tiltott gyümölcsbe. Valószínűleg pontosan ez az ok, amiért az emberek nem tartják semmire a művészeket. Ők megtehetik ezt következmények nélkül, sőt mi több meg is írhatják személyes élményüket egy könyv vagy dal formájában, lefesthetik, megalkothatják. Ami a hétköznapi ember számára bonyolultnak tűnik, mégis oly egyszerű, csak olvasni kell a sorok között, látni kell a fától az erdőt.
Az inspiráció legyen egy szippantás, egy felejthetetlen élmény - jó, vagy akár rossz -, vagy éppen Jack Daniel's, a hatás nem marad el. A legjobb dolgok máig is így születnek, ezt kár tagadni.
Én is itt ülök egy pohár narancslének álcázott Jack Daniel's társaságában, és ezeket a sorokat pötyögöm, holott épp mást kéne csinálnom, de hát ez van. Hogy honnan szedem az ihletet? Átélt dolgok, egy-egy film, a kedvenc sorozatom egy része, esetleg néhány mondat vagy szó belőle, egy vers, egy dallam, bármi, ami érzelmeket vált ki belőlem. Innen az ihlet, de hogy ezeket le is tudjam írni értelmes formában, szükségem van az italra. Mindig azok a legjobb írásaim, amiket kissé illuminált állapotban írok, legyen az egy dal, egy házi dolgozat, vagy épp egy eszmefuttatás. Az alkohol oldja a gátlásokat, így sokkal szabadabban szárnyalhatnak a gondolatok a fejemben. Bármit leírhatok. Az alkohol egyfajta laza kreativitást ad a dolgokhoz.
Minél jobban el tudok szakadni ettől a konzervatív és igazságtalan világtól, annál jobb.
Egyszer valaki azt mondta: "Írj arról, ami felizgat!"
Tényleg erre kíváncsiak az emberek? Arra, hogy más mire izgul? Hát tessék! Annál izgatóbb nincs, ha valamit tiltanak! A tilosban járni a legjobb dolog a világon, úgy, hogy közben a magad ura vagy. Leszarsz mindent és mindenkit, és azt csinálod, amit jónak látsz. Talán nagyon rock'n'roll-nak hangzik, de csak addig az, amíg meg nem bántasz olyan embereket, akiket szeretsz. Ez pedig akarva, akaratlanul mindig megtörténik. Nincs benne semmi különleges, millióan ezt csinálják, én is ezt csinálom, és millióan fogják csinálni, amíg ki nem pusztul az emberiség. Végigsöprünk a környezetünkön, anélkül, hogy észrevennénk, valójában mekkora kárt teszünk. Később persze már látjuk, de akkor már kár akármit is bánni. Ez a mottóm:
"Ne bánd, amit megtettél!"
Tudom, elég elcsépelten hangzik, de ha eszerint próbál meg élni az ember, sok kellemetlen élménytől szabadulhat meg. Persze, nem egyszerű. Ennek már a születéstől, nem is, inkább a fogantatástól az ember természetében kell lennie. Ez nem tanulható. Valaki vagy így születik, vagy nem. Enélkül is lehet élni, de...
Szóval mi izgat fel még? Szex azzal, akivel nem kéne... Egy férj, egy idősebb férfi, vagy csak simán egy olyan, akinek a homlokára van írva, hogy >Nem kéne!<. Ezek mind-mind olyan dolgok, amik megmozgatják az ember fantáziáját.
Vigyázni kell azonban ezekkel a dolgokkal, mert olyanok, mint a drogok. Van, ami keményen kiábrándít és van, amitől még inkább függők leszünk. Mindkét út tönkreteheti az ember életét, ha nem figyel oda kellőképpen.

Írta, Gabry (Gabriella Németh)

Ez az írás már régóta foglalta a laptopom merevlemezét, és nem rég - szelektálás közben - rátaláltam. Annyira jól le van írva minden gondolatom ebben a néhány mondatban, hogy úgy éreztem, közzé kell tennem. Hiába évekkel ezelőtt íródott ez a szöveg, mit sem vesztett az aktualitásából.
Annyi hozzáfűznivalóm lenne még hozzá, hogy nekem személy szerint nincs szükségem alkoholra az íráshoz, én a fantáziámra bízom magam. De ez azt hiszem, személyenként változik, mindenki mást használ katalizátornak.

"S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlfokozott élessége?" - Edgar Allan Poe

Űr. Üresség. Belül.

Lehet-e úgy élni, hogy az ember testében nincs semmi? Nem fizikális értelembe véve, hanem lelki, mentális. Nagy valószínűséggel lehet, de kell hozzá némi elmebaj. És ha az sincs? Ha valaki teljesen épelméjűnek véli magát, leszámítva azt, hogy úgy érzi, mintha egy másik galaxisból jött volna, és teljesen egyes egyedül lenne? Láthatóan így is lehet élni. De ez életnek nevezhető-e?
Ilyenkor az ember semmit sem talál szépnek, senkihez nem kötődik, amerre néz, legjobb esetben is csak a sötétség és üresség van. Rosszabb esetben negatívumok: gonoszság, kegyetlenség, önzés, képmutatás... Jobb eset pedig nincsen.
Hát az ilyen lény mihez kezdhet? Forduljon agykurkászhoz? Felesleges. Önként vonuljon be egy elmegyógyintézetbe? Semmi nem változna, maximum gyógyszerek kábulatában folytatná, amit eddig, azt pedig amúgy is lehet. Haljon meg? De az ember gyarló. És tudni akarja, hogy mi lett volna, ha nem hal meg. Ez tartja még itt. A kíváncsiság. Arra nem vagyok kíváncsi, mi van a halál után, mert tudom. És nem rossz dolog ám az! De akkor is itt ez a perverz kíváncsiság, hogy mi lett volna belőlem, velem, ha életben maradok. Morbid. De maga az élet is az. Gúnyos, görbe tükröt tart elénk mindenfelé, és az arcunkba nevet, mély pesszimizmussal. És neki van igaza. Az élet értelmetlen. Sehova nem vezet.

El szeretnénk érni dolgokat, hogy aztán nyugdíjas korunkban, az unokáinkkal körülvéve elmondhassuk, hogy nézzétek, én idáig jutottam. De aztán meghalunk. A vagyonunk a továbbiakban értékét veszti, ahogy az érdemeink is. Akkor miért csináljuk? Ennyire unatkozunk? Vagy szórakoztat?
Nagyon keveseknek adatik meg, hogy azt csinálhassák az életük során, ami boldoggá teszi őket. És itt most nem arra gondolok, hogy milliókat keres, hanem a szakmája, a hivatása az, amit imád csinálni. Az talán értelmes, mert örömöt okoz. Nevezhetjük kellemes időtöltésnek.De aztán annak is vége. És végülis mi értelme volt?

Az egész lét felesleges. Nem szolgál semmiféle célt, nem vezet sehová. Elkezdünk létezni, majd megszűnünk létezni. Erről szól az egész. És közte valójában nincs is semmi. Csak a puszta, üres lét. Tele pótszerekkel. A viccekkel, az üres fecsegéssel, bulizással, szórakozással próbáljuk kitölteni ezt az űrt. Igazából ez nem is tudatosul bennünk, ám ha belegondolunk, mégis így van.

Szívesen venném, ha valaki meggyőzne az ellenkezőjéről. De ezekről a dolgokról senki sem szeret beszélni. Aki mégis rászánja magát, könnyen feladja, és ez megint csak engem igazol. És amikor az emberek kezdik belátni a szívük mélyén, hogy igazam van, megrémülnek, és gyerekesen kezdenek el viselkedni. Inkább engem tesznek meg hülyének, és próbálnak megalázni, szavakkal bántani. Értem én, védekező mechanizmus. De én vagyok a bolond, hogy az emberi butaság még képes fájdalommal eltölteni. Pedig nem érdemli meg az emberiség, hogy egyetlen könnycseppet is hullajtsak érte. Lehet idiótának beállítani, de szabad a vallásgyakorlás, és én ebben hiszek.

"A remény minden szörnyűségek legrosszabbika, mert megnyújtja az ember gyötrődését." - Nietzsche

Ugye mindenki ismeri azt az érzést, amikor valami vagy valaki után nagyon vágyakozik, és bizakodik, hogy megkapja, de még semmi sem garantált? És a végén még az is lehet, hogy felesleges volt az egész, csak a remény űzött gonosz játékot. Sőt, van amikor szinte tudjuk, hogy nem az lesz, amit szeretnénk, mégis reménykedünk. Az emberek ezzel is bebizonyítják, mennyire mazoisták.

Ez egy önkéntelen dolog, és hiába próbálja elnyomni magában az ember, nem megy. Pedig küzd vele hősiesen, de eredménytelenül. Egyszerűen nem lehet ellene tenni semmit. Annyira szeretnénk, ha el tudnánk nyomni, mert annyi fájdalmat okoz, de lehetetlen.
Azoknak meg aztán még nagyobb pokol, akik határtalan fantáziával vannak megáldva - jelen helyzetben megátkozva -, mivel így számtalan verziót elképzelhetnek, hogyan is teljesülhetne be a vágyuk. Ilyenkor gondolkodik el azon az ember, hogy milyen rossz vicc is az, hogy neki jobb fantáziája van, mint a sorsnak. És persze nincs mit tenni, a remény a legkitartóbb társ.

Erre csak egy megoldás létezik, de kérdés, hogy megéri-e?
Érzelemteleníteni, és pesszimistává kell válni. Akkor meghal a remény, de utána mi marad? Csak a keserűség, a maró gúny és az irónia. Ha ezek sem lennének már, akár halottá is nyilváníthatnának.
Sajnálatos módon, én az életet inkább látom pokolnak. Ezek pedig a bugyrai: az első a remény, a második az érzelmek nélküli pesszimizmus, a harmadik pedig az, ha meghal a lélek.

"Tévedés azt hinni, hogy az ember eltökél egy szerepet. Nem, az ember azért választ szerepet, mert azt érzi, hogy az ő. Ha már úgyis az, legalább vállalja." - Ascher Tamás, rendező

Nem is tudom miért, talán időm nem volt, vagy az érdeklődés hiányzott, de amióta az eszemet tudom, évente csak kétszer-háromszor mentem színházba.
Ám most elmondhatom, hogy ebben az évben, már most háromszor volt szerencsém megnézni egy-egy előadást, és jelenleg csak a színházak nyári szünete tart vissza attól, hogy szinte minden héten menjek (na meg az anyagiak). Viszont már egész őszre, és kicsit télre is előre terveztem, hogy miket szeretnék majd megnézni.
Hogy mi ez az újdonsült színházmániám? Fogalmam sincs. Vannak ötleteim, de a valódi okát nem tudom. Nem is lényeges. Ráadásul újra felfedeztem magamnak a musicaleket, és képes vagyok naphosszat hallgatni a Madách Színház lemezeit, vagy akár éjszakákon át. Az Operaház Fantomját történetesen már kívülről fújom, és a Fantom című dalt el is tudom énekelni. Na nem olyan jól, mint a színészek, de azért nagyjából. :)
Ha már itt tartunk, éppen ez a kedvenc darabom. Ennek apropóján választottam a bejegyzés elején olvasható idézetet is. Minél jobban beleástam magam a történetbe, minél többször hallgattam meg (és tervezem, hogy októberben újra megnézzem), annál jobban szimpatizálok a Fantommal. Talán én vagyok a világon az egyetlen, aki képes elsírni magát a végén, amikor összetörik a Fantom szíve, és tudom, hogy meghal majd. Hát, ez gondolom sokakat nem lep meg, de erről a tényről jutott eszembe, hogy ha az idézetben leírtak alapján gondolkodunk, akkor a Fantomot játszó színészek vajon ugyanazt érezhetik a karakterrel kapcsolatban, mint én? Nem gondolnám teljes mértékig, tekintve, hogy jelenleg is három színész bújik az előadások estéjén a Fantom bőrébe, és nonszensz lenne azt feltételezni, hogy mindegyikük így érezne a szerep kapcsán. De ha mégis van köztük olyan, aki így van ezzel, az az ember milyen lehet belülről? No nem amolyan pszichopata módon, felnyitni és megnézni szeretném, egyszerűen kíváncsi lennék arra, hogy mit érezhet, miközben ezt a szerepet játssza, és mi történhetett vele, hogy így kezdett el viszonyulni Erik karakteréhez.

Nem rég írtam a magányról, itt.
Tegnap megtaláltam az aktuális kedvenc dalomat, amiről megint eszembe jutottak a témához kapcsolódó dolgok.

Folytatva a már említett bejegyzésben lévő gondolatmenetet...
...ha az ember teljesen egyedül éli le az életét, hogy lehet, hogy a temetésén sok ember jelenik meg? Mert általában ez szokott lenni.

Miért van az, hogy mindenki már csak akkor jön rá, hogy fontos volt neki valaki, amikor már késő? Mindenki utólag bánkódik, hogy mennyi mindent nem mondott el a már elhunytnak. És mindezzel tisztában vannak az emberek, egyszerűen csak nem érdekli őket. Biztos könnyebb utólag megbánni a dolgokat.
Valószínűleg, ha most meghalnék, rögtön mindenki előadná, hogy "jajj, de szomorú, és mennyire fogok nekik hiányozni". De ez hazugság lenne. Ha egy kicsit is fontos lennék, akkor még az életemben bebizonyosodna ez. És ez mindenkivel így van.
Például az öngyilkosoknál. Ha valaki végez magával, rögtön mindenki rákezdi, hogy "de miért nem mondta, hogy baj van", meg "rám számíthatott volna", stb. Na engem pl ez tart vissza az öngyilkosságtól. Ha megölném magam, mindenki csak önmagát sajnáltatná, hogy milyen szerencsétlen, hogy elvesztett. Pedig valójában leszarja. Ilyenek az emberek.

Egyszer már írtam egy bejegyzést arról, hogy hogyan haladok a regényemmel, Kortárs irodalom címmel. Hát, most elérkezett a pillanat, hogy hamarosan befejezem. Elképzeléseim szerint még két-három oldalt írok, és kész. Aztán az elejétől a végéig átnyálazom, és kijavítom benne az összes hibát, és gyakorlatilag csak onnantól számít majd késznek.

Ennek örömére, gondoltam írok róla pár szót.

Az egész nem is tudom, mikor kezdődött, de azt tudom, hogyan. Éppen unatkoztam, és agyaltam (a változatosság kedvéért), aztán gondoltam leírom, ami az eszembe jut. Így született meg az első két oldal. Innentől kezdve meg szabadjára eresztettem a fantáziámat, és rászabadítottam a billentyűzetre.
Az elejétől a végéig örömömre szolgált, hogy írhattam, mert rendkívül szórakoztatónak bizonyult számomra. Ha jó kedvem volt, azért írtam, ha rossz, akkor meg azért.
Amiről még úgy gondolom, mindenképpen muszáj írnom, azok a könyv szereplői. Nem titok, hogy majdnem minden egyes karaktert az életemben körülvevő emberekről mintáztam. Viszont vannak olyan karakterek is, akik keverve vannak. Úgy értem, hogy egy karakter két valós ember személyiségét is megkapta. Ha belegondolok, összesen négy valós személyt használtam fel a könyvemhez. Remélem nem fognak ezért megharagudni, ha egyáltalán magukra ismernek.
Ezen kívül annyit még le kell írnom, hogy a végét volt a legnehezebb megírni. Happy end volt megrendelve, így azt kellett írnom. Na, és ez számomra nem volt könnyű. Aki ismer, az tudja, hogy szívesebben gondolkodom negatívumokon, mint boldog dolgokon.
A tartalomról tudni kell még, hogy talán egyeseknek túl nyálas lesz, másoknak meg túl szabad szellemű. De nem lehet egyszerre mindenkinek megfelelni.

Ja, és nem lennék a világ helyében, mert már elkezdtem írni a második részt! Muhahaha!

Az egyik kedvenc sorozatomat, az Így Jártam Anyátokkalt nézve eszembe jutott valami. Az egyik kedvenc karakterem, Barney szokása, hogy szabályokat hoz. Nos, nekem is eszembe jutott valami ilyesmi.

Biztos mindenkinek van olyan dolog, amit utál, ha egy haverral, vagy egy barátnővel részegedik. Hát, nekem csak két ilyen dolog van: az érzelgősség, és az, ha valaki gyerekes módon csinál magából hülyét. Sajnos ez a kettő általában együtt jár, és elég sokszor tapasztaltam már.
Remélem nem lesz sértődés, imádok mindenkit, aki magára ismerne a következőkben, de ki kell fejtenem.
Az érzelgősség egyértelmű. Az még nem gáz, amikor valaki öntudatlan állapotában közli, hogy szeret, mert ez hétköznapi dolog. Csak el ne kezdje kifejteni, és ne menjen ennél tovább. Például a sírás. Nem érdekel, hogy épp mi a bajod, sírd ki magad felőlem, de képtelen vagyok együtt érezni, megbántani viszont nem akarlak emiatt. És ezután én érzem magam tök kínosan.
Ennél már csak az rosszabb, amikor valaki úgy csinál magából hülyét, hogy közben hihetetlenül gyerekes. És nem a jó értelemben gyerekes, hanem a rosszban. Mondjuk, amikor egy társaságban vagyok valakivel, akivel elég jóban vagyok, és én tudom, hogy már az egész társaság lenézi/kiröhögi/szánalmasnak találja/stb a háta mögött, de ne már, hogy pont én világosítsam fel erről! Ehelyett vagyok olyan aranyos/jófej/segítőkész/stb, hogy próbálom eltéríteni az idióta ötleteitől, abbahagyatni vele, amit csinál, de nem hallgat rám, én meg utána hónapokig hallgathatom másoktól a sztorit. És már megint nekem kínos.

Nem mondom, hogy én nem csináltam még ilyet, de legalább nem csinálok belőle rendszert. Velem csak egyszer esett meg, hogy részegen érzelgősködtem, amolyan idegesítő-szinten, nem vagyok rá büszke, de azóta sem. És persze, annyiszor csinálok magamból hülyét, de legtöbbször nem szánalmas, gyerekes módon, hanem cool módon. Pl kitöröm a fogam, vagy nem is tudom, egy gitárhúrt dugok fel valamelyik erembe, de ez hiába botrányos, szerintem vicces. Viccesebb, mint amikor valaki folyton azzal nyaggat, mert részeg, hogy "de haragszol? de miért haragszol?", vagy "nem, én még gitározni akarok, nem érdekel, hogy most hánytam körbe valakinek a lakását, nem hagyok aludni senkit, mert még gitározni akarok!". Lehet, hogy nem az én értékrendem a mérvadó, de nah, engem ez borít ki. Lehet, hogy másokat meg pont az, amit én csinálok. Ez van.

Mindig mindenki nyafog, hogy mennyi problémája van, és nem tudja őket megoldani. Szerintem nem olyan nehéz dolog ez, csak akarat és elhatározás kérdése. Végülis az életben minden ezeken múlik, csak hinni kell benne.
Itt van négy pont, hogy hogyan lehet a problémáinkat megoldani.

1. Felismerni, hogy van probléma
Mert ha még magunknak sem valljuk be, hogy problémánk van, akkor felesleges az egész.

2. Eszközt keresni a probléma megoldásához
Sokszor ez nem is szükséges, mert amint felismerjük, hogy van probléma, már azt is tudjuk, mit tegyünk ellene.

3. Tenni-akarás, hogy megoldódjon az adott probléma
Hiába tudjuk, hogy probléma van, és hogyan kéne azt megoldani, ha nincs merszünk megtenni a kellő lépéseket, vagy egyszerűen csak várjuk a csodát.

4. Végül a probléma megoldása
Ha már tudatosult a probléma ténye, megvan az eszköz és az elhatározás ahhoz, hogy tegyünk ellene, akkor elintézettnek vehetjük a dolgot.

Ha még ezek után sem működik a problémamegoldó képességünk, célszerű mélyen magunkba nézni, mert valószínűleg már az első pontnál elbuktunk, vagyis nem akarunk szembenézni a problémáinkkal.
Csak szedjük össze magunkat, és fejezzük be a nyavalygást! Az tuti nem old meg semmit. Tudom, hogy nem könnyű, de hosszú távon megéri.

Mit tesz az az ember, aki a világon senkire nem számíthat, önmagán kívül? Mit tud tenni?
Az embereknek szükségük van más emberek társaságára. Olyanokra, akikben megbízhatnak, akikre támaszkodhatnak... És ha valakinek nincs ilyen?

Kénytelen lesz változtatni az életén. Túl kell élnie ezt a megrázkódtatást, főleg, ha egyik napról a másikra tudatosul benne ez.
Egészen addig szerette volna azt hinni, hogy vannak barátai, akikre számíthat, akikben megbízhat, de tévedett. Bebizonyosodott a tévedése, és valahogy tovább kell haladnia az élet útján.

Két választása marad: vagy sajnáltatja magát még egy ideig, és fetreng a sáros földön, vagy pedig talpra áll, elfogadja a helyzetet, és megoldást keres arra, hogyan élje tovább az életét.
Értelemszerűen a nyafogásról nem szeretnék írni, mert nem sok értelmét látom a betűket pazarolni rá.

Amiről érdemesnek tartom írni, az a talpra állás. Inkább az érdekel, hogyan lehet egy ilyen dolgon tovább lépni. Nehezen, ez tény. Nagyon sok akaraterő, és lélekjelenlét szükséges hozzá. Talán mindent tudomásul véve megpróbálhatja a legjobbat kihozni a helyzetből, esetleg megpróbál tényleges barátokat szerezni. De vajon tudna-e, miután csalódott azokban az emberekben, akiket előtte a barátainak tartott? Meg fog-e tudni bízni ezek után, az emberekben ilyen szinten? Vagy csak a látszatát tartja majd fenn, hogy nincs vele semmi probléma, és közben belül retteg, hogy mikor verik át legközelebb.
De hát az élet már csak ilyen, nem? Senkiben sem lehet megbízni, mindenki hazudik, az összes ember önző szemétláda! Nem?

Azok az emberek sokkal jobb helyzetben vannak, akik rájönnek, hogy milyen emberek is az állítólagos "barátai". Sokkal jobban sajnálom azokat, akik nem is tudnak róla, és még mindig álomvilágban élnek.
Akkor most kinek is rosszabb? Annak, aki egyedül van, vagy annak, aki körül van véve olyan emberekkel, akik a barátainak adják ki magukat, közben ki tudja, milyenek is valójában?