"A remény minden szörnyűségek legrosszabbika, mert megnyújtja az ember gyötrődését." - Nietzsche

Ugye mindenki ismeri azt az érzést, amikor valami vagy valaki után nagyon vágyakozik, és bizakodik, hogy megkapja, de még semmi sem garantált? És a végén még az is lehet, hogy felesleges volt az egész, csak a remény űzött gonosz játékot. Sőt, van amikor szinte tudjuk, hogy nem az lesz, amit szeretnénk, mégis reménykedünk. Az emberek ezzel is bebizonyítják, mennyire mazoisták.

Ez egy önkéntelen dolog, és hiába próbálja elnyomni magában az ember, nem megy. Pedig küzd vele hősiesen, de eredménytelenül. Egyszerűen nem lehet ellene tenni semmit. Annyira szeretnénk, ha el tudnánk nyomni, mert annyi fájdalmat okoz, de lehetetlen.
Azoknak meg aztán még nagyobb pokol, akik határtalan fantáziával vannak megáldva - jelen helyzetben megátkozva -, mivel így számtalan verziót elképzelhetnek, hogyan is teljesülhetne be a vágyuk. Ilyenkor gondolkodik el azon az ember, hogy milyen rossz vicc is az, hogy neki jobb fantáziája van, mint a sorsnak. És persze nincs mit tenni, a remény a legkitartóbb társ.

Erre csak egy megoldás létezik, de kérdés, hogy megéri-e?
Érzelemteleníteni, és pesszimistává kell válni. Akkor meghal a remény, de utána mi marad? Csak a keserűség, a maró gúny és az irónia. Ha ezek sem lennének már, akár halottá is nyilváníthatnának.
Sajnálatos módon, én az életet inkább látom pokolnak. Ezek pedig a bugyrai: az első a remény, a második az érzelmek nélküli pesszimizmus, a harmadik pedig az, ha meghal a lélek.