"S nem mondtam már nektek, hogy amit ti őrületnek néztek, az csak érzékeim túlfokozott élessége?" - Edgar Allan Poe

Űr. Üresség. Belül.

Lehet-e úgy élni, hogy az ember testében nincs semmi? Nem fizikális értelembe véve, hanem lelki, mentális. Nagy valószínűséggel lehet, de kell hozzá némi elmebaj. És ha az sincs? Ha valaki teljesen épelméjűnek véli magát, leszámítva azt, hogy úgy érzi, mintha egy másik galaxisból jött volna, és teljesen egyes egyedül lenne? Láthatóan így is lehet élni. De ez életnek nevezhető-e?
Ilyenkor az ember semmit sem talál szépnek, senkihez nem kötődik, amerre néz, legjobb esetben is csak a sötétség és üresség van. Rosszabb esetben negatívumok: gonoszság, kegyetlenség, önzés, képmutatás... Jobb eset pedig nincsen.
Hát az ilyen lény mihez kezdhet? Forduljon agykurkászhoz? Felesleges. Önként vonuljon be egy elmegyógyintézetbe? Semmi nem változna, maximum gyógyszerek kábulatában folytatná, amit eddig, azt pedig amúgy is lehet. Haljon meg? De az ember gyarló. És tudni akarja, hogy mi lett volna, ha nem hal meg. Ez tartja még itt. A kíváncsiság. Arra nem vagyok kíváncsi, mi van a halál után, mert tudom. És nem rossz dolog ám az! De akkor is itt ez a perverz kíváncsiság, hogy mi lett volna belőlem, velem, ha életben maradok. Morbid. De maga az élet is az. Gúnyos, görbe tükröt tart elénk mindenfelé, és az arcunkba nevet, mély pesszimizmussal. És neki van igaza. Az élet értelmetlen. Sehova nem vezet.

El szeretnénk érni dolgokat, hogy aztán nyugdíjas korunkban, az unokáinkkal körülvéve elmondhassuk, hogy nézzétek, én idáig jutottam. De aztán meghalunk. A vagyonunk a továbbiakban értékét veszti, ahogy az érdemeink is. Akkor miért csináljuk? Ennyire unatkozunk? Vagy szórakoztat?
Nagyon keveseknek adatik meg, hogy azt csinálhassák az életük során, ami boldoggá teszi őket. És itt most nem arra gondolok, hogy milliókat keres, hanem a szakmája, a hivatása az, amit imád csinálni. Az talán értelmes, mert örömöt okoz. Nevezhetjük kellemes időtöltésnek.De aztán annak is vége. És végülis mi értelme volt?

Az egész lét felesleges. Nem szolgál semmiféle célt, nem vezet sehová. Elkezdünk létezni, majd megszűnünk létezni. Erről szól az egész. És közte valójában nincs is semmi. Csak a puszta, üres lét. Tele pótszerekkel. A viccekkel, az üres fecsegéssel, bulizással, szórakozással próbáljuk kitölteni ezt az űrt. Igazából ez nem is tudatosul bennünk, ám ha belegondolunk, mégis így van.

Szívesen venném, ha valaki meggyőzne az ellenkezőjéről. De ezekről a dolgokról senki sem szeret beszélni. Aki mégis rászánja magát, könnyen feladja, és ez megint csak engem igazol. És amikor az emberek kezdik belátni a szívük mélyén, hogy igazam van, megrémülnek, és gyerekesen kezdenek el viselkedni. Inkább engem tesznek meg hülyének, és próbálnak megalázni, szavakkal bántani. Értem én, védekező mechanizmus. De én vagyok a bolond, hogy az emberi butaság még képes fájdalommal eltölteni. Pedig nem érdemli meg az emberiség, hogy egyetlen könnycseppet is hullajtsak érte. Lehet idiótának beállítani, de szabad a vallásgyakorlás, és én ebben hiszek.