"Személyes vonatkozásban pusztán kényelmetlenségnek látszik a veszteség, a fejlődés árának, ám a civilizáció szempontjából pótolhatatlan." - Brand Stewart

Materialista világban élünk. Az emberek ragaszkodnak a tulajdonaikhoz, a használati tárgyaikhoz, az értékeikhez, a vagyonukhoz, még az iskolákban szerzett papírjaik létezéséhez is. Erre nevelik a gyerekeiket is, hiszen egyre drágább dolgokat, egyre fiatalabb korukban kapnak meg, amikre nyilván vigyázniuk kell. De hova vezet ez? Valóban az értékes dolgokhoz ragaszkodunk, vagy csak a státuszszimbólumokhoz?

Én azon a véleményen vagyok, hogy az ember csak akkor szerezhet valós értékeket, ha képes lemondani a hétköznapi luxusról. Ezalatt pedig például azt értem, hogy az emberek egy vásárlás alkalmával képesek megvenni azt, amit meglátnak, akkor is, ha nincs szükségük rá. Ezen például túl lehetne lépni, csak azt megvenni, amire valóban szükség van, és akkor máris lemondtunk egy rakás felesleges dologról.

Mindez persze nem csak a kézzelfogható dolgokra vonatkozik. Szerintem az ember életében el kell hogy jöjjön egy olyan pont, amikor annyira elveszettnek érzi magát, hogy utána már képes bármi kis csekélységet megbecsülni. Gondolok itt arra, hogy az ember azt érzi, egyedül maradt a világon, nem ér semmit, nincs értelme a létének. Ha ezen túl van, onnantól minden barátját, családtagját kétszer annyira fogja szeretni, minden apró tehetségét komolyan fogja venni, és minden jó cselekedete boldoggá fogja tenni. Ha valaki idáig eljut, az elmondhatja magáról, hogy olyan értékek birtokában van, amit tényleg nem vehet el tőle senki.